A függetlenség napja

A film tartalma dióhéjban talán annyi, hogy hatalmas repülő csészealjak jelennek meg a világ nagyvárosai felett. Az emberek egy része kíváncsian, másik része félve várja, hogyan zajlik majd le az első igazi harmadik típusú találkozás. Hamarosan kiderül, hogy az idegenek nem barátságos szándékkal érkeznek, céljuk az, hogy eltöröljék az emberiséget a Föld színéről. Az űrhajóik egyszerre indítanak támadást, nyomukban pedig pusztulás és halál jár. Július negyedikén, a függetlenség napján egy maroknyi túlélő elhatározza, hogy megpróbálja a lehetetlent. Az amerikai elnök, egy pilóta és egy tudós összefog, hogy megmentse a Földet a végső pusztulástól, hogy azután emberi fifikával és egy negyedik ember hősiességével győzzenek is.

Szeretem a filmet, különösen Whitmore elnök beszédét, amit a földönkívüliek ellen indított összehangolt támadás előtti hajnalon mond el: „Jó reggelt kívánok. Alig egy óra múlva a gépeink csatlakoznak a világszerte harcba lépő egységekhez, és kezdetét veszi az emberiség történelmének legnagyobb légi csatája. Emberiség. A mai nappal ez a szó új értelmet nyer. Többé nem oszthatnak meg minket jelentéktelen ellentétek. A közös érdek egyesíti a Föld összes nemzetét. Talán a végzet akarata, hogy ma épp július 4-e van. Ma ismét meg kell küzdenünk a szabadságunkért. Most nem zsarnokság vagy elnyomás fenyeget minket, hanem a megsemmisítés. Azért harcolunk, hogy élhessünk, a puszta létünk a tét. És ha ma megnyerjük ezt a csatát, akkor július 4-ét többé már nem amerikai ünnepként tartják majd számon, hanem mint azt a napot, amikor az emberiség kijelentette, nem tűnünk el némán a semmiben, ha el kell vesznünk, harcban vesszünk el, harcolunk az életünkért, a túlélésért! És ma megünnepeljük a függetlenség napját!”

A beszédet William Shakespeare egyik műve inspirálta, a forgatókönyvírók ugyanis az V. Henrikből merítettek ihletet, méghozzá abból a jelenetből, amelyben a címszereplő lelkesítő beszédet mond a jelentős túlerővel szembenéző maroknyi emberének az azincourt-i csata előtt.

Hiába, igazán a műveltség, a tudás varázsolhatja hatásossá a legegyszerűbb dolgot is. Tudás és műveltség. Az a két tulajdonság, aminek Magyarországon ma a legkisebb tekintélye van, mert egy saját zsebre dolgozó, pénzéhes banda uralkodik rajta, amelyiknek a kenyere az igazmondás helyett az ámítás, a tudás és műveltség helyett annak lenézése. 

Nekem pedig azóta, amióta megtudtam, hogy a státusztörvényről szóló végszavazást éppen július 4-én tartja meg a parlament, azon jár az eszem, vajon lesz-e, egyáltalán lehetne-e Magyarországon július 4-e függetlenség napja. 

Nem, nem gondolom a Fideszről, hogy csészealjakon érkezett gonosz idegenek a tagjai – bár egy-két csúszó-mászó van közöttük –, és nem gondolom, hogy a státusztörvény az egész világra veszélyt jelentene. De azt igenis gondolom, hogy a státusztörvény bevezetése Magyarország számára mindenképp végzetes lesz. Percnyi kétségem sincs afelől, hogy a Fidesz-kétharmad, Orbán Viktor 135 „bátor embere” meg fogja szavazni, és ezáltal lassú és szégyenteljes pusztulásra ítéli Magyarországot. 

A státusztörvény ugyanis a mai magyar oktatás alapvető problémáit egyáltalán nem fogja megoldani, a jövőbeni esetleges megoldását pedig – ha még lehetséges lesz egyáltalán – több évtizedre, ha egyenesen nem a végtelenbe tolja ki. A pályán maradó pedagógusokra és a diákokra viszont elviselhetetlenül nagy, ostoba „magyarosch büszkeséggel” átitatott terhet fog rakni, egy olyan világot teremt, ahol a nyalizóknak és az ügyeskedőknek áll majd a világ, a többinek pedig kuss lesz! „Örülj, hogy dolgozhatsz!” 

Ahogy Orbán megcsinálta, hogy a gyógyulni vágyó emberek olykor elviselhetetlenül nagy teher elfogadása mellett, a magánegészségügyben próbáljanak meg írt találni a bajukra, úgy a státusztörvénnyel el fogja intézni, hogy azok a szülők, akik mégis csak szeretnék, hogy a gyerekük többre vigye náluk, olykor elviselhetetlenül nagy teher elfogadása mellett, a magánoktatásban keressenek majd számukra megoldást. 

A státusztörvény legnagyobb bűne mégsem ez, hanem az, hogy az iskolákat gyermekmegőrzőkké degradálja, a tudást annullálja, a műveltséget kalitkába zárja. A tehetséges gyermekek felemelkedését mesterséges dugóval akadályozza meg, amivel sok lehetséges tehetségtől fosztja meg az országot, és már a születéskor kettéosztja a társadalmat a kivételezett kevesek és a magukra hagyott, elbutított sokak világára. De ne legyenek illúzióink, Orbán Viktor 13. éve azon mesterkedik, hogy a társadalmat ezen törésvonalak mentén válassza ketté, az oktatást is politikai célokra használja, és egyelőre – a maga szempontjából – nem is eredménytelenül. A miértre egyszerű a válasz: ő így látja biztosítottnak a saját hatalmát. Ezen kívül pedig az égvilágon semmi más nem érdekli. 

Tudjuk, látjuk, hogy Magyarországon most éppen a jövő felszámolása folyik, a gyerekeinké is, és ezzel együtt persze a sajátunké is. Mégsem teszünk semmit. Mi némán tűrjük, hogy eltűnjünk a semmibe, nem harcolunk a saját létünkért. De nem harcolunk a gyermekeink jövőjéért sem. Ha hátralevő életünkben vegetálni akarunk, megtehetjük, de ahhoz nincs jogunk, hogy a gyermekeinket is ilyen létre kényszerítsük. Mert a felelősség nem csak a mi jövőnkért, hanem az övékéért is a mienk. 

Nem, az emberiség nem fog a státusztörvénytől kipusztulni, „csak” egy nemzet süllyed majd el, és a körülöttünk levő népek még csak könnyet sem fognak ejteni értünk. 

Minket tényleg nem a megsemmisítés, hanem igenis a zsarnokság és az elnyomás fenyeget. Mondhatnám, hogy a Fidesz zsarnoksága és elnyomása, de tudjuk, Magyarországon jelenleg minden egy ember kezében van, a hatalom egy ember kezében összpontosul: Orbán Viktoréban. Az ő zsarnoksága és elnyomása az, amitől tartanunk kell. 

Amire Magyarországnak igazán szüksége lenne, az nem ő, hanem a minőségi oktatás. Mindenkinek. Van a Whitmore-beszédben egy mondat, amire nagyon oda kellene figyelnünk, amíg tehetjük, amíg van, aki oda tud figyelni: „többé nem oszthatnak meg minket jelentéktelen ellentétek”. Hát tartsuk magunkat mi is ehhez! Mert a jövő szempontjából igenis jelentéktelenek az ellentéteink, és a puszta létünk a tét. 

Július 4-én legalább próbáljuk meg, küzdjünk meg a szabadságunkért, legyen az a nap a mi függetlenségünk napja!