A lengyel médiaháború nyomokban emlékeztet a magyarra
Lengyelországban a médiahelyzet fokozódik. Amint arról a Hírklikk is beszámolt, Donald Tusk miniszterelnök nem sokkal hivatalba lépése után közölte, hogy addig nem finanszírozzák a volt kormánypárt propagandáját szajkózó közmédiát, amíg az meg nem változik. Ezt követően az új kormány leváltotta a közmédiumok – a rádió, a tévé és a hírügynökség – vezetőit és elkezdődött a műsorstruktúra átalakítása. Válaszul Andrzej Duda államfő megvétózta a költségvetési törvény erről szóló részét, helyette pedig készített egy új tervezetet. Tusk ezután jelezte, a kormány ezt nem fogadja el, ők is megfogalmaznak egy új tervezetet, egyébként pedig átalakítják a médiatörvényt is.
Az ügy hullámai Magyarországra is elértek: Orbán Balázs, Orbán Viktor politikai igazgatója egy nappal karácsony előtt a Facebookon a sajtószabadság elleni támadásként értékelte a lengyelországi történéseket. „Durva baloldali hatalomátvétel Lengyelországban. Úgy néz ki, hogy politikai leszámolás zajlik Lengyelországban, amit a Soros-birodalom irányít. A baloldal lefejezte a közmédiát, rendőrök lepték el a székházakat… a káosz és bizonytalanság korszaka ez, amit mi sem jelez jobban, mint hogy az új miniszterelnök egy héttel a kormányra kerülése után a legfontosabb kérdésnek a média átszabását tartja.”
Azt, hogy a Soros-birodalom irányítaná a lengyelországi eseményeket, Orbán Balázs nem tartotta fontosnak tényekkel alátámasztani, az pedig, hogy egy újonnan kormányra kerülő miniszterelnök az adófizetők pénzéből működtetett közmédiát kiegyensúlyozottá tenné, nem meglepő, épp ellenkezőleg: kifejezetten logikus lépés.
Ha más nem, maga Orbán Balázs tanúsíthatja ennek igazságát. A miniszterelnök politikai igazgatója nemrégiben a Mathias Corvinus Collegium (MCC) kuratóriumi elnökeként ugyanis azt találta mondani, hogy „aki uralja egy adott ország médiáját, az uralja annak az országnak a gondolkodását és azon keresztül az országot”.
Ha a kormányhoz közeli, hozzá messzemenően lojális tulajdonosokhoz kerülnek az újságok, a rádiók és a televíziók, akkor ezekben a médiumokban kizárólag olyan információk és vélemények jelenhetnek meg, amelyeket a kormány kívánatosnak tart. Ha minden, vagy majdnem minden sajtóterméket Orbán Viktor barátai és üzlettársai kaparintanak meg, akkor Béla bácsi Békésborzadályon, és Mari néni Rémrettentőn nem tudja meg, hogy Mészáros Lőrinc – aki gázszerelőként, egyúttal Orbán Viktor barátjaként kezdte pályafutását – rövid idő alatt az ország leggazdagabb emberévé nőtte ki magát, mint ahogy az is rejtve marad előle, hogy a nagy nehezen egyszámjegyűre leimádkozott magyarországi infláció még mindig jóval magasabb, mint az uniós átlag.
Ha megszűnik a független, szabad sajtó, vagy csak nyomokban lesz fellelhető, akkor a hatalmon lévők bármit megtehetnek, mert semmilyen disznóságnak, gazemberségnek nem lesz következménye. Ezért az igyekezet, hogy rátegyék a kezüket mindenre, ami újság, tévé, vagy rádió.
Ami most Lengyelországban a sajtó körül történik, hasonló ahhoz, amit már láttunk Magyarországon. 1990-ben az Antall-kormány egyik fő célkitűzése volt, hogy „egyensúlyt” teremtsen a médiában, s ez a botrányokkal és heves politikai csatározásokkal tarkított folyamat leglátványosabban a közszolgálati elektronikus médiában zajlott. A médiaháború ideológiai megalapozásának egyik kordokumentuma az 1991. szeptember 5-én nyilvánosságra került „Kónya-dolgozat”, amely többek között a Magyar Televízió és a Magyar Rádió arculatának átalakítását, és a média viszonyait átalakító „igazságtétel” keresztülvitelét tűzte ki célul. A médiaháború legismertebb arcai Hankiss Elemér és Gombár Csaba társadalomtudósok voltak – őket 1990. július végén nevezték ki a közszolgálati médiumok élére. Tevékenységüket szinte kezdettől fogva erős kormánypárti ellenszélben és a jobboldali sajtó állandó kritikájától kísérve végezték. 1992. decemberében Antall felfüggesztette állásából Hankiss Elemért, aki nem várta meg kirúgását és 1993 elején lemondott posztjáról. (Időközben Gombár Csaba is távozott a rádió éléről. A televízió irányítását Nahlik Gábor, a Magyar Rádió vezetését pedig Csúcs László vette át.)
Orbán Viktor első kormányának bukása után az ellenzékbe került pártelnök-miniszterelnök nehezen nyugodott bele hadállásai elvesztésébe, s szavahihető szemtanúk szerint azt ajánlotta a frissen miniszterelnökké kinevezett Medgyessy Péternek, hogy felezzék meg a közmédiát: legyen egyik fele a kormányé, a másik az ellenzéké. Medgyessy vicces kedvében lehetett, mert azt válaszolta, hogy akinek média kell, vegyen magának.
Hogy tényleg így volt-e, nem tudhatjuk biztosan. Ami viszont tény: ezt követően jött létre az akkori Magyar Nemzetet is kiadó birodalom, amelynek része volt a Hír TV, a Heti Válasz és még egy sor más, Orbánhoz közeli média. A parádét Simicska Lajos vezényelte, ám a Fidesz éceszgébere 2015-ben, a nevezetes G-napon nyilvánosan is szakított régi barátjával és üzlettársával. Orbán nemcsak egy régi harcostársat veszített, hanem – mint kiderült, csupán átmenetileg – egy médiabirodalomnak is kénytelen volt búcsút mondani. (Az oroszokat nem kifejezetten kedvelő Simicskánál az lehetett az utolsó csepp a pohárban, hogy Orbán közölte vele: a Roszatommal vásároltatná meg az akkor még RTL Klub néven futó csatornát.)
A magyarországi média bekebelezése azóta gyakorlatilag befejeződött, mára szinte az összes nagyobb sajtótermék Orbán Viktor barátainak, üzletfeleinek tulajdonában van. Mindeközben a még megmaradt, szabadnak és függetlennek számító szigetek kivéreztetésre, kihalásra vannak ítélve. Arról nem is szólva, hogy a nemrégiben elfogadott, szuverenitásvédelminek nevezett törvény – bár nem nevezte néven a sajtót – gyakorlatilag az újságírók megfélemlítésére is alkalmas lehet.
Ilyen körülmények között furcsa, hogy a sajtó fontosságáról értekező Orbán Balázs megdöbbent azon, hogy a lengyel miniszterelnök, Donald Tusk az elvileg pártatlan és elfogulatlan közmédiával kezdte a rendcsinálást. Ha valahol, a Fideszben tudják, hogy akié a sajtó, azé a hatalom.
