Akarunk végre normális országban élni?

Szóval, csak semmi önszánás, nézzünk kicsit túl a kórtermen; végül is kinn süt a nap, az ablakon túli világ valódi tavaszt ígér. Igaz ugyan, hogy ez a március 15. is elszelelt, semmilyen ünnepi érzést nem kölcsönzött. Igaz, évek óta így van. Mit évek óta; nem emlékszem mikor fordult elő utoljára, hogy március 15. valódi közös ünnep lett volna. Nem, ez nem nosztalgia, nem a pártállami idők hamis megidézése, bár gyerekként mindig vártuk a márciust. Nem az iskolai értelmetlen ünnepséget, de valójában azt is; valahogy más volt, mint a többi. Kicsit szabadabb? Mit tudom én, gyerekek voltunk. Felnőttként? Az is más volt; nem április 4., nem augusztus 20., kicsit őszintébb. Nem őszinte, de őszintébb.

A rendszerváltás óta csak háború van. Mindegy, milyen ünnep; nem különböznek. Illetve dehogynem: március 15. új szerephez jutott, mi, újságírók utálhatjuk szabadabban egymást; elvégre ez a szabad sajtó napja. Harminc éve ez a mi, vagy az ő ünnepük, semmi közös, legfeljebb valóban a gyűlöleté, a kirekesztésé.

Lesz-e ez valaha másként? És ez az a pont, ahol előreszaladtak a gondolataim. Azt képzeltem, hogy elmúlt fejünk fölül ez a világ, ez a Fidesz-világ, itt maradtunk együtt, ők, meg mi, és szeretnünk kellene egymást. Áh, dehogy szeretni, csak értékelni. Elfogadni. Hogy te úgy gondolod, én meg így. De amit írsz az értékes, ha nem is értek vele egyet. Lehetséges lesz-e egy olyan élet, amikor nem akarjuk egymást eltüntetni, likvidálni, odadobni a hatalomnak, vagy amikor a hatalomhoz való simulás nem lesz szakmai érdem. Butaságokat írok, butaságokat gondolok. Mi indokolja, hogy bármily optimizmussal gondoljak a jövőre? Itt voltak ezek a kitüntetések. Mást vártam? Azt vártam netán, hogy bárkit díjaznak majd „odaátról”. Nem, egyáltalán nem vártam ilyesmit. Végül is, annak idején, nekünk is magunk felé hajlott a kezünk. Szóval rendben van: tűntetgessék csak ki egymást, mi ettől nem leszünk kevesebbek. Igaz, többek sem. Nem várom azt sem, hogy legalább egy picit szégyelljék magukat. Miért tennék? Nyilván meg vannak győződve saját tehetségükről, érdemeikről, hát hogy ehhez szép megélhetést, és még pluszban kitüntetés is dukál, hát Istenem… De valahogy ez nekik nem elég. Muszáj a saját sikerük mellé odatapasztani egy kis gyűlölködést is. Azt írja most egyikőjük, hogy „különösen akkor fontos a nemzeti oldal újságíróinak munkáját elismerni, amikor a demokrácia, a jogállamiság nevében a bolsevik diktatúrára emlékeztető módon egzisztenciálisan fenyegetik őket.

Ki fenyegeti őket? És mivel? Elszámolt az illető, aki ezt most – sok társa nevében – leírta, hogy mi történt itt tíz év alatt?  Hogy nincs már Népszabadság, nincs már az eredeti Index, nincs a régi Origo, eltüntették az éterből a Klubrádiót, maguk alá gyűrték a vidéki lapokat, nincs egyetlen frekvenciával rendelkező baloldali rádió, övék az állami rádió és televízió, valamennyi csatornájával. Kiszámolta-e közülük bárki is, hogy az elmúlt tíz fideszes évben hány kolléga veszítette el állását, maradt munka nélkül, kényszerült otthagyni a szakmát? És mindehhez milyen mértékben vették használatba a hatalmi eszközeiket. És milyen mértékben vették használatba az őket kiszolgáló „kollégákat”. Azokat, akik most zavaros egzisztenciális fenyegetettségről írnak, miközben hűen asszisztáltak ahhoz, hogy főnökeik eltüntessék a hatalomnak nem tetsző embereket a pályáról.

…És én most mégis: azon tűnődöm, hogy lehetséges, hogy mindezeken túllépjünk? Hogy ne akarjunk bosszút? Hogy ne akarjunk visszavágni? Rossz a kérdés, és így csak rossz válasz születhet rá. Úgy tegyük fel, akarunk-e valaha is egy normális országban élni?