Egy konfliktus anatómiája – két nagyhatalom érdekei között

HírKlikk 2022. február 7. 07:26 2022. feb. 7. 07:26

Hónapok óta egyre csak növekednek a „viharfelhők” Kelet-Európa egén egy állítólagos orosz katonai támadás miatt, amelyet Putyin Ukrajna ellen szándékozik indítani. Az egész világsajtó, minden rendű és rangú politikus és politológus találgatja, mik lehetnek az orosz elnök messzebbre tekintő szándékai, mit akar elérni. A legvalószínűbbnek azt tartják, hogy fel akarja támasztani a szovjet-orosz birodalmat. Szerintem ez nyilvánvalóan nem igaz. Putyin valóban erős Oroszországot szeretne maga után hagyni és úgy bevonulni a történelembe, hogy pozitívan emlékezzenek majd rá. Nem gondolom, hogy a demokrácia, a liberális eszmék Grál lovagja kívánna lenni és nem az. Nem is azt akarom feszegetni, mi lehet egész pontosan az orosz elnök fejében, inkább az foglalkoztat, mit akarnak amerikai szövetségeseink Ukrajnában elérni?

Az nyilvánvaló, hogy Ukrajna nagyon messze van attól, hogy teljesíteni tudja akár a NATO-, akár az EU-tagsági követelményeket. Az utóbbi minden bizonnyal belerokkanna abba, ha mégis felvenné Ukrajnát a következő, akár csak 10-15 évben is. Ukrajna NATO-tagsága pedig semmilyen jelenlegi problémát nem oldana meg az országban, ahol szegénység van, korrupció, alulfejlettség, demokrácia-deficit és feszítő kisebbségi kérdések. Ellenzéki politikusokat, gondolkodókat ma is könnyedén lecsukat a regnáló ukrán elnök. Ebben a tekintetben Ukrajna semmiben sem marad el orosz „ellenfelétől”,  a demokratikus állapotokról sem lehet azt mondani, hogy bármit is javultak volna az elmúlt húsz évben.

Azt már láttuk, hogy milyen spekulációk vannak a nemzetközi politikában Oroszország szerepét illetően, de nem láttuk át, mit akar az USA, amely szintén rendkívül aktív katonailag is a térségben, különösen Ukrajnában. Több ezer amerikai katonai tanácsadó működik az országban, hadihajói járőröznek a britekkel együtt a Fekete tengeren, vadászgépeik járőröznek nemcsak a Balti-, hanem a Fekete tenger felett is. Mi az a rendkívüli amerikai nemzetbiztonsági érdek, ami indokolja a több milliárd dolláros amerikai katonai támogatást Ukrajnának, amely nem is tagja a NATO-nak? Csak az oroszok bosszantása nem érhet ennyit. Nem kétséges, hogy Oroszország súlyosan megsértette a nemzetközi jogot a Krím félsziget bekebelezésével és a kelet-ukrajnai területek de facto elfoglalásával. Normális körülmények között a szankcióknak, amelyekkel az eszkaláció miatt Oroszországot büntették, elegendőnek kellett volna lenniük a helyzet kezelésére, de nem ez történt. Akkor talán máshol kellene keresni az okokat.

Ma nem realitás, hogy Ukrajna előtt nyitva áll a NATO ajtaja. Akkor mit akarhat a NATO, de elsősorban is az USA ettől a szegény országtól, hiszen tudjuk, hogy a NATO hajtóereje nem Európában van, hanem az Atlanti óceán túlpartján. Mi vezérli amerikai szövetségeseinket?

Én annyit megtanultam a történelemből, legalábbis az elmúlt száz év amerikai történelméből, hogy az USA vezetőit mindig is az amerikai gazdasági érdekek vezérelték. Legyen szó a két világháborúba történő beavatkozásról, majd a politikai nem beavatkozás politikájáról a húszas-harmincas években, vagy legyen szó a New-Deal-ről, netán a legújabb időkből a kőolaj közel-keleti útvonalának biztosításáról. Az ikertornyok elleni 2001. szeptember 11-i támadásra adott válasz is inkább volt gazdasági gyökerű, mint politikai, hiszen meg kellett mutatni, hogy Amerika ellen továbbra sem lehet büntetlenül támadást intézni, mert az lerombolná azt a mítoszt, hogy az USA illetve annak gazdasága és tőzsdéi a világ befektetőinek „biztos kikötői” válságok idején is.

Ugyan a teljesség igénye nélkül, de érdemes áttekinteni az elmúlt két pandémiás év legfőbb világgazdasági eseményeit. A világjárvány egy olyan időszakban érte el az emberiséget, amikor a 2008-as pénzügyi válság után egy szinte elképzelhetetlen tőzsdei szárnyalás következett. Igaz, a tízes évek végére kisebb-nagyobb fellegek is gyülekeztek a világgazdaság egén, nem tudhatjuk, hogy a pandémia nélkül mikor következett volna be egy újabb recesszió, de megtörtént. A világ politikai és gazdasági vezetői másként reagáltak az újabb válságra, mint 2008-09-ben. Akkor az USA, illetve a központi bank szerepét betöltő FED szinte egyedül alkalmazta a quantitative easing, azaz a mennyiségi lazítás eszközét. A FED irgalmatlan mennyiségű friss pénzt öntött a pénzpiacokra, felvásárolta a befektetési alapok kezében lévő vállalati kötvényeket, olcsó pénzzel refinanszírozta a vállalatokat.

2009 után Európa – továbbra is a szigorú monetáris politika talaján állva – mélyítette az euró válságát, amelyen az Európai Központi Bank csak a pandémia gazdasági következményeinek hatására volt kénytelen változtatni. Követte a brit illetve japán nemzeti bank, valamint a FED példáját, maga is a quantitative easing útjára lépett. 2020 eleje óta ez a négy központi bank több mint 12 000 milliárd dollár friss pénzt „öntött” a pénzpiacokra. A friss pénz azonban ugyanúgy, mint egy évtizeddel korábban, elkezdte keresni a jó hozamokat produkáló projekteket, amelyek azonban a pandémia miatt hiányoztak, vagy akár el is tűntek a piacokról. Nem volt mit tenni, a befektetési alapok a sok pénzzel a zsebükben a nyersanyag-piacok felé fordultak. A kereslet megnövekedése miatt 2020 végén az acél és az acéltermékek, az ötvözött acélok, a színesfémek árai mentek fel helyenként akár 100-130 százalékkal is, 2021 elején az agrárpiaci nyersanyagok kerültek a célkeresztbe. A fémekhez hasonló mértékben drágult meg a kukorica, a búza, a napraforgó, majd 2021 második felében elindult felfelé a földgáz ára is. Egy hatalmas felfelé száguldó pályán mozogva, magával rántotta a villamos energia árát, amelyet Európában jelentős részben földgázból állítanak elő.

A földgáz és a kőolaj ára az elmúlt 50-60 évben mindig párhuzamosan mozgott a világkereskedelemben, sokáig elsősorban a kőolaj ára volt a mértékadó, mert a hatalmas tankerekben határidős tőzsdei termékké tudott válni. Ezzel szemben, a földgáz gyakorlatilag a 2000-es évek elejéig vezetékhez kötötten került a piacra. Jelentősen megváltozott a helyzet, amikor az USA piacilag versenyképes szintre hozta a palagáz kitermelését és ezzel 2009 után először önellátóvá, majd egy-két év múlva importőrből exportőrré vált a földgáz piacán. A cseppfolyósított amerikai palagáz (LNG- Liquified Natural Gas) ma már a világ bármely pontján eladható lett, a kétezres évek közepére-végére már Nyugat-Európa is rendelkezett fogadó terminál-kapacitással. Emiatt a 2010-es évek elején rövid időre megrendülni látszott a Gazprom piaci helyzete Európában, árverseny kezdődött az európai piacon a különböző beszállítók között. A tízes évek közepére mind az olaj, mind a földgáz ára nagyon alacsony szintre zuhant, tovább fokozva a fellendülést a világgazdaságban.

Visszatérve a jelenhez, míg tavaly a kőolaj ára egy viszonylag szűk sávban mozgott (55-82 dollár/barrel), addig a földgáz 2021. év eleji 15-18 euró/ EUR/MWH ára az év közben megjárta rövid időre a 180 eurós szintet is, hogy mostanra beálljon egy 75-95 euróra. Ha a pandémia előtti időszak árait nézzük (20-25 EUR/MWH), ez tetemes, 300-350 százalékos áremelkedést jelent.

Az utolsó félévben kiéleződött Ukrajna körüli helyzet nem választható szét az energiahordozók piacától és különösen nem a földgázétól. Az a vehemens amerikai politika, amely hosszú idő óta követeli a Nord Stream 2 gázvezeték üzembe helyezésének megtiltását, csakis gazdasági érdekeltséggel magyarázható. Az az amerikai érvelés, hogy Németország és Európa az új gázvezetékkel még nagyobb függésbe kerül Oroszországtól a földgázellátás okán, nem állja meg a helyét, hiszen az oroszok legalább ennyire függenek az energiahordozók nyújtotta deviza árbevételtől és a kitermeléshez nélkülözhetetlen nyugati technológiai termékek szállításától. (A KGST korszakban a magyar gép- és műszeripar szállította a Szovjetuniónak a különböző mérő, szabályozó eszközöket a kőolaj és a gázipar számára. Mára Magyarország ebből a szállítói körből kiszorult és helyére a németek nyomultak be.)

Amennyiben Ukrajna tartósan nyugati ellenőrzés alá kerülne, akkor az esetleges orosz szándékok ellenére sem számíthat majd a jövőben arra, hogy Ukrajnán keresztül földgázt szállítson Európába. Bár jelenleg még vannak ilyen tranzitszállítások, de azok nagyságrendje messze elmarad a korábbi időszaktól, és Ukrajna most arra kényszerül, hogy a saját ellátását részben nyugati irányból, többnyire ugyancsak orosz gázból elégítse ki. Amennyiben Oroszország és a Gazprom elveszti ezt a tranzit lehetőséget, akkor nem marad számára más csak az északi Nord Stream és a déli török útvonal. Ezen a két létező vezetéken Oroszország Európába összesen 80-85 milliárd m3-nél több földgáz szállítására nem képes, szemben az előző évtizedek 150-170 milliárdos volumenével. A hiányzó mennyiséget pótolná a Nord Stream 2 vezeték, de ha nem lehet üzembe helyezni, akkor a hiányzó mennyiséget az európaiaknak máshonnan kell beszerezniük.

Az oroszok azonban ilyen volumenben nem képesek cseppfolyósított gázt szállítani, helyettük két szállító jöhet szóba: Katar és az USA. Ez a gáz azonban nyilvánvalóan sokkal drágább, mint a vezetéken leszállított orosz földgáz, aminek az árát az európai fogyasztóknak kellene megfizetniük, ezzel további versenyhátrányba kerülve a nemzetközi munkamegosztásban. Az is árulkodó, hogy a Wall Street Journal 2022. január 25-i számában egyenesen felszólítja a németeket, hagyjanak fel a Nord Stream 2 projekttel. Az amerikai okfejtés azonban nem veszi figyelembe, hogy Németország komolyan aligha kerülne függésbe Oroszországtól, viszont sokat profitálna ebből a vezetékből: az építésben vezető német energetikai cégek is részt vettek, ami nemcsak tőkevesztést jelentene egy meghiúsulás esetén, hanem elesnének a profittól is. Az pedig kétszeresen is hátrányos volna a németeknek, ha figyelembe vesszük, hogy – cserébe a befektetési kockázatvállalásukért – ők messze a mindenkori piaci ár alatt vehetik meg a gázt. Tehát a projekt leállítása esetén mindenki rosszul járna, kivéve az új LNG-beszállítót.

Viszont a konfliktusnak a gazdasági indokok mellett, van egy saját dinamikája is. Oroszország és az USA olyan két főszereplő, ahol mindkét elnök belpolitikai helyzete kényessé vált, emiatt a helyzet könnyen katonaivá is eszkalálódhat. Egyrészt Putyin a kardcsörtetéssel már most olyan helyzetben van, hogy vért követelnek a saját „héjái”, akiket – a külföldről szinte láthatatlan szélsőségeseket – eddig jól tudta kezelni, ami nem garancia a jövőre nézve is. A másik oldalon köztudott Biden gyenge elnöki teljesítménye. Ha nem is sodorhatja meggondolatlan lépésekbe, hiszen tudnia kell, Oroszország se nem Irak, se nem Afganisztán, hanem egy stratégiai atomarzenállal rendelkező középhatalom, adott esetben mégis jócskán bemerevítheti a saját álláspontját. Amennyiben egyik fél sem lesz hajlandó adott esetben észszerű engedményeket tenni, végül fegyveres konfliktus is kirobbanhat.

Az utóbbi napok eseményeiből úgy látom, az ukrán elnök maga is megijedt egy ilyen lehetséges szcenáriótól és kezdett eltáncolni az amerikai állásponttól. Mindenesetre a helyzet eléggé aggasztó. A gyengének mondott Európa a lehetséges egyetlen jó lépést húzta meg azzal, hogy némi hallgatás után, maga jött elő a Normandia formátumú béketárgyalások felújításával – köszönhetően az aktivizálódó német-francia tengelynek.

Székely Árpád

(A szerző Magyarország korábbi moszkvai nagykövete)



Hírklikk

Támogasd a munkánkat, hogy egyre több tényfeltáró anyaggal, izgalmas riportokkal tartsunk ellent a kormányzati propagandának.

Támogatom
Támogatom