Egy nem náci rasszista beszéde
Azért ezt írjuk fel a falra: Orbán Viktor korrigálta önmagát. Egy pillanatig arra gondoltam, hogy ideírom, szinte bocsánatot kért, de aztán rájöttem, ez nyilvánvaló túlzás, vele ilyesmi nem eshet meg, de ha mégis, hű csatlósai, „krónikaírói”, rögtön megpróbálnák kitörölni az emlékezetből. (Érdekes, hogy ezek az emberek leragadtak valahol a múlt században, vagy még korábbi időkben; a digitalizáció korában, amikor egy-egy elhangzó mondat szinte valós időben szétrepül a világban, azt hiszik, hogy lehet cenzúrázni…).
Mellesleg most is ez történt: akkor, amikor a magyar miniszterelnök Bécsben megfogalmazta a maga sajátos önrevízióját – mindjárt ideidézem, hogy mit is mondott –, akkor a környezete már azon szorgoskodott, miként tudná ezt elhallgatni, semmissé tenni. A másnapi Magyar Nemzet újság-szerű valamiből a tudósítás már nem említette az ominózus mondatot, vagyis azt a kulcsmondatot, amelyhez hasonló Orbán szájából még soha nem hangzott el. Szóval az a kijelentés, amely a bécsi sajtótájékoztatón (?) hangzott el, ebben az újságban nem létezik, és gyanítom – bár ennek nem néztem utána – az összes többi, kormányhoz köthető médiából törlődött. A kijelentés így hangzott: „Előfordul, hogy néha félreérthetően fogalmazok.”
Ugye tudják, nem kell különösebben hangsúlyozni, hogy a tusványosi beszédről van szó, amelyben sok-sok olyan gondolatot fogalmazott meg a miniszterelnök, amellyel nem az a baj, hogy félreérthető, hanem éppenséggel az, hogy nagyon is érthető. Nagyon is érthető, amikor a Budapesten tüntetőket drogosoknak minősíti, nagyon is érthető, amikor a németek múltbéli gázhasználatáról beszél, és igen: nagyon is érthető, amikor fajokról, emberi fajokról, fajok keveredéséről szónokol. Ez utóbbi bizonyult olyan fordulatnak, amely joggal váltott ki indulatokat, kavart vihart, Magyarországon és külföldön egyaránt. Bár ezek a viharok furcsán, bizonyos hazai területeket kikerülve jelennek meg; Orbán és holdudvara például egészen mást lát belőlük: ott, ahol mi viharról beszélünk, ők napsütést észlelnek.
Amikor mi e tusványosi beszéd rasszista tartalmáról értekezünk, ők egy nagyívű, kulturális tartalmú gondolatsorról írnak. Ezzel együtt, vannak dolgok, amelyeket nem lehet átrajzolni, de kiretusálni sem; a rasszizmus, az rasszizmus, a 21. században fajokról beszélni pontosan azt jelenti, amit mi erről gondolunk. Hiába akar például Bayer Zsolt oly szorgosan, megint nagyon műveltnek mutatkozva, új keretet adni a beszédnek, hiába próbál Adyval példálózni, valószínűleg ő maga is tudja, hogy a 20. század eleji versek, és az abban említett fajok, nem teljesen összevethetőek a mai szóhasználattal. A holokauszt után semmi nem ugyanaz, mint előtte volt, és pont Bayer ne tudná ezt? Persze, hogy tudja, de az ő dolga most az, hogy mentegesse a miniszterelnököt, hülyének, parasztnak, képzetlennek és műveletlennek állítsa be az Orbánt bírálókat, csakhogy az ilyen próbálkozások éppen őt teszik nevetségessé, hadd ne mondjam, faragatlanná. De ne foglalkozzunk tovább Bayerrel, most is csak azért hoztam elő őt, mert az egész orbáni holdudvar azon dolgozik, hogy nemlétezővé, vagy átértelmezhetővé tegye az átértelmezhetetlent.
Csak egyetlen személy lógott ki a miniszterelnök mögött felsorakozó sorból, ő is csak, mondjuk, 48 óráig, hogy aztán gyorsan visszaigazodjon. Igen, Hegedűs Zsuzsáról beszélek, aki – családi okok miatt – pontosan értelmezte a tusványosi beszédet, annak nevezve, ami: náci, rasszista szövegnek, hogy aztán a bécsi retirálás után visszaemelje főnökét arra a piedesztálra, ahová szerinte való. Amiből csak az következik, hogy nincs kipofázás, nincs fordulat, az orbáni nimbusz továbbra is törhetetlen, legalábbis abban a körben, ahol eddig sem fogalmaztak meg soha egyetlen kérdőjelet sem. Nem számít, hogy Hegedűs Zsuzsa sasszézása érthetetlenné válik, ha nem írják le, nem magyarázzák el a fordulat okát – a bécsi kvázi bocsánatkérést –, nem számít, hogy abban a világban nincs ok-okozati összefüggés, csak megfelelés van, szoborépítés, vagy éppen rombolás. Hegedűs Zsuzsát például azonnal pusztító személyiségként ábrázolták a sajátjai, a legkevesebb, ami elhangzott róla az, hogy nem kár érte. Ez is csak azért, mert a történet, Hegedűs hátraarca kikerülhetetlenné vált azzal, hogy Orbán válaszolt a levelére, és ezt a levelet nyilvánosságra is hozta.
De mindegy: Hegedűs visszatért a csapatba, újra tanácsokat ad és kávézik Orbánnal, hisz' tudja róla, hogy nem rasszista, nem antiszemita, és azzal, hogy Bécsben ezt elismerte – mármint Orbán, a fentebb már idézett mondattal – zárójelbe került a fajok elméletéről – nem fajelméletről – szóló előadás. Pedig nem került zárójelbe. Hisz' nem véletlen, hogy Orbán olyasmire kényszerült, amire még sosem, olyan gondolat fogalmazódott meg tőle, és jött ki a száján, ami példa nélküli. És ez akkor is így van, ha alapvetően arra tett kísérletet, hogy más keretbe sorolja át a tusványosi szavakat. Ha kulturális gondolatként akarta értelmeztetni az ott elhangzottakat, tudjuk, hogy ez csak egy szánalmas kísérlet, fogalmazhatnánk úgy is, gyáva megfutamodás. Hiszen mennyivel egyszerűbb lett volna azt mondani: bocsánat. Nem többet, csak ennyit: bocsánat.
Ez a szó azonban még hiányzik a magyar miniszterelnök nyelvi eszköztárából. Mint ahogy sok minden más is. Ezzel együtt: a tusványosi beszédből egyáltalán nem következik, hogy Orbán rasszista, vagy náci lenne. Csak éppen szeret beszélni a rasszistákhoz, a nácikhoz; azt gondolja, van belőlük Magyarországon bőven.
