Ez a május 1 se a régi
Hol vannak a régi május elsejék?
Hová tűnt a ligetbeli dombon álló emelvény? Hová lettek a pártok rendezvényei, amelyeken az akkortájt nagytekintélyű politikusok felszólalásaiban mindig volt valami érdekfeszítő, tanácsaikban valami megszívlelendő. Hová lettek a kis szakszervezeti sátrak, miért gondolták a szervezők, hogy egy nagy sátor, amely jobbára kongott az ürességtől, pótolja majd a sok kicsit?
Hová lettek a nagyívű beszédek? Hol késtek a nappali homályban? Miért az maradt meg most leginkább az emberben, hogy a szónok bocsánatot kér a gyerekektől, hogy 15 percre elveszi tőlük a játék örömét? Miért nem hallottunk egyetlen új gondolatot sem? Miért az a régi szlogen lett a beszéd csattanója, hogy semmit rólunk nélkülünk? Újat már nem tud kitalálni senki?
Ide jutottunk?
Ide bizony.
Álldogál a színpadon tartott fórumon frissen a parlamentbe került volt szakszervezeti funkci, volt országgyűlési képviselő, vezető pártpolitikus, vagy a munkásosztály talán egyetlen létező képviselője. És nem mondanak semmi olyat, ami kiemelt figyelmet érdemelne, amit másnap az üzemben idézni lehetne, továbbadni azoknak, akik valamilyen okból nem jelentek meg.
Elhervadt május elseje összes virága. A csalódást nem pótolhatta az ízes frankfurti virsli, vagy az évek óta megszokott minőségű gulyásleves sem.
Pedig voltak tömegek a Városligetben, de azok az emberek inkább a lángossütőnél, a palacsintázóknál vagy az ugrálóvárak előtt álltak sorba…
Ki kell találni valamit jövőre, mert ha ez így megy tovább, semmi szükség nincs a munka ünnepének politikai vetületére.
