Giccsbe fojtott nemzeti ünnep
A NER-nek, de tán a társadalom többségének sincs igazi mondanivalója március 15-éről – évek óta már. Ebben az országban mindig nagy a veszélye annak, hogy az aktuális hatalom megpróbálja giccsesíteni az ünnepet – s ez így is marad mindaddig, amíg nem tanulunk meg mondjuk franciák módjára ünnepelni.
Jó sok kitüntetés hullott az idén – igazán föltűnő épp az volt, hogy viszonylag kevés kelthetett fölháborodást vagy jogos gúnyolódást: Mándoki „jutalma” mellett leginkább talán Szentesi Zöldi László Táncsics-díja (szegény Táncsics!), és még néhány hasonló volt ilyen – de sokan elfogadták az érdemesek közül is. Ha nem gondolunk arra, hogy ez az elfogadás mégiscsak a NER elfogadása is, akár örülhetünk.
De ami a köztereken történt, az részben elfogadhatatlan, részben kiábrándító.
Általában azt mondanám, mindent belengett a giccs bűze, illetve hamis-édeskés illata…
Leginkább a demeteresített Nemzeti Múzeum előtt tombolt valami egészen hibbant giccs: táncos-operettes viháncolásba fojtottak minden forradalmi gondolatot. Tán életemben nem láttam annyi talpig aranyos zsinórba öltöztetett, jobb sorsra érdemes operett-dallamokra táncoló huszárt, mint ott…
Megjegyzem,1848-ban voltak hiteles gondolatok, követelések, amelyeket most is elhallgattak, meghamisítottak – de a márciusi ifjak azért nem öltöztek huszárnak… S ha már huszár: igazán fölemelő dolog volt az M1-en látni a székében elterülő, nagy bajuszú – mint a bika szarva – magyar huszárt… Jó dolog huszárkodni a NER ünnepein: Damjanich seregében nem volt annyira szórakoztató.
Aztán persze előgurult a nap fénypontja, mindennek értelme, a Miniszterelnök: mintha egyenesen a kaposvári Állatfarm előadásából jelent volna meg maga Napólajos elvtárs…
Elmondta a folyamatossá tett választási kampány tüzében égő, „importált” hallgatóságnak az utóbbi évek legösszeszedettebb beszédét: a legszélsőségesebbet, a leginkább rákosista beszédet. „Pogány”, áruló lett mindenki, aki nem Napólajossal és társaságával van.
Csak két mondatot idézek a minden elemében uszító, gyalázatos handabandából – az első hibbant, nevetséges: elfoglaljuk Brüsszelt…
Erről nekem is az jut eszembe, mint sokaknak: „Foglalod a…” Nem folytatom, de ez legalább hiteles Petőfi…
A másodikat dermesztőnek vélem, legalábbis ha belegondolunk:
„Nem az a kérdés, milyen világot hagyunk a gyermekeinkre, hanem hogy milyen gyermekeket hagyunk a világra”.
De a többi műsor sem volt örömteli: Magyar Péter rendezvényén kívül mindenhol a részvétlenség volt a legföltűnőbb. A fővárosén kezdetben a diákok képviselői szerepeltek, csatlakozásra szólítva föl. S bár a hírek szerint részben ők szervezték a rendezvényt, a magukéról lemondva, én bizony diákot nagyon keveset láttam, vagy csak öregdiákokat…
Ádám Zoltán „nagyon civil” beszédet tartott, teljesen tévesen a mai kormány őszödi beszédének minősítve a kegyelmi botrányt – vagy csak én nem érzékelem hitelesnek a párhuzamot.
Magyar Péter közönségét néhol több tízezresre, egyenesen százezresre becsülik. Igaz, voltak helyek, ahol nagyon nehezen lehetett elmenni az emberek között, de szerintem maximum tízezren lehettek. De nem ez a lényeg.
Nagy bejelentést vártak sokan, de az ismét elhalasztódott. Helyette régóta ismert követelések hangzottak el új programként, kiegészülve azzal, hogy a Fidesz demokratikus választáson leváltható – tehát maga is demokratikus –, illetve azzal, hogy „mindenki magyar”. No meg a TMK – ennek régen legalább volt valami munkahelyi értelme…
Ekkor éreztem úgy, hogy Magyar Péter is NER-termék: példája a megtestesült giccsnek.
Azért számomra akadt ebben valami jó is: eszembe juttatta, hogy a régi Kurírnak volt egy hétvégi sorozata, Mindenki magyar címmel… Azon jókat nevettem.
