Háború, háború, háború...

Bizonyára kellett ilyen pillanatnak lennie, talán abban sem tévedek, hogy több ötlet is volt. Javasolhatta például valaki az „elfoglaljuk Brüsszelt” szlogent, már csak azért is, mert mindenki, akinek megszólalási szabadsága van egy ilyen összejövetelen, annyira nem bátor, hogy ne valamely, már elhangzott Orbán-szöveggel álljon elő. 

Nézzük előbb, mit mutatnak a felmérések, fordíthatta-e konstruktívra a Fidesz elnöke az ötletbörzét. Hogy állnak az emberek a háborúval? – Félnek tőle – ezt mutatják a kutatások. – És a migránsoktól is félnek még? – Igen, Főnök. – Hát a nemváltástól? – Attól is. – Akkor ezekre fogunk építkezni. 

A teremben, ott a Karmelitában, a jelenlévők sűrű bólogatásba kezdtek, senki nem mert a javaslat ellen szólni. Senki nem merte mondani, hogy nincs az országban háborús érzet, hogy az emberek nem látnak migránsokat, de még csak nemátalakítással sem találkoztak soha. Így aztán ebben maradtak. No war, no migration, no gender – suttogta valaki, ami Orbán azonnali tetszésével találkozott. Így aztán azt sem merte senki szóvá tenni, hogy ez a megközelítés nem illeszthető rá az önkormányzati kampányra, mert hát arról mindenki leszokott már, hogy vitatkozzon az Elnökkel. Pláne, ha ő egyszer már döntött. 

És a stáb innen kezdve, csak erre koncentrált: hogyan lehet minél mélyebbre juttatni a társadalomban a háborús félelmet, hogyan lehet azt kiterjeszteni az egész Európai Unióra, Brüsszelre, a baloldalra. Egyszer még valaki megkérdezte, hogy mit kezdjenek Magyar Péterrel, Novák Katalinnal, Varga Judittal, a kegyelmi üggyel, de a Főnök ezt egy kézlegyintéssel elintézte: Magyar Péter baloldali, Novák és Varga nem léteznek, a kegyelmi ügy pedig már rég feledésbe merült. „Amiről és akiről nem beszélünk, az nincs” – foglalta össze a koncepciót Orbán, és tényleg ennek megfelelően vágtak neki a kampánynak. Brüsszel, háború, gender, migránsok. Na jó, még egy kis Gyurcsány belefér, csak azért, hogy járt utat ne hagyjunk el a járatlanért.

Itt tartunk tehát. Öt héttel a választások előtt tisztán kirajzolódott előttünk a Fidesz-kormány koncepciója: semmi új a korábbiakhoz képest. Legfeljebb annyi, hogy most ismét be kellett vetnie magát Orbánt, mégiscsak ő a legerősebb kampányarc. Azért arra vigyázni kellett, hogy az országjárás titokban történjen, elég, ha a kormány-média beszámol az eseményekről, a magtárról, Jándról, az Ibolya presszóról – a hír így is eljut mindenhova. 

Meg a miniszterelnök is. Oda legalábbis, ahova érdemes. Nincs semmi előre lefixálva, rugalmasan kell alkalmazkodni az élethez. Így került be a programba Jánd, ahol a polgármester hitet tett a kormány mellett (tudják: no war…), és így került sor egy kis Szentkirályi látogatásra (bukovári, mondta Orbán, Karácsonynak üzenve).

És hát persze ott van, mindig ott van a kormányfő számára az állami média. A mikrofon az övé, amikor csak akarja, a híreket is ő uralja – az ellenzék keressen magának más felületeket. Hol vagyunk már a BBC-kódextől, a viszonylag kiegyenlített arányoktól? És miután a média nemzeti kompetencia, az ilyesmibe az unió sem tud beleszólni, de ha megtenné sem érdekelne senkit. A tizennégy év alatt megszerzett média-felületek – tévék, rádiók, újságok, hírportálok, közterületi reklám-felületek – mind-mind csatasorba állnak, álltak; hja kérem, a zenész annak játszik, aki fizeti.

Nincsenek tehát skrupulusok, görcsök: adni kéne helyet az ellenzéknek is. Régen túl vagyunk már az ilyen ósdi gondolkodáson. Vagyis: Orbán nyugodtan használja az állami médiát, kéthetente besétál az állami – kormány – rádióba, és elmondja, amit akar. Legutóbb például hatvanhétszer említette meg a háborút. Mi meg háborgunk, hogy maga a miniszterelnök próbál háborús hisztériát kelteni, de hát mit sem ér a háborgásunk. Hogy adekvát legyek a Hé, 67-ből (Zorán és Kern) idézek: „Mert azt hitted, mint annyi jó bohóc/ Hogy a lényeghez is hozzászólsz...”