Horthy „érdemei”
„Horthy második világháborúval és az azt közvetlenül megelőző évekkel kapcsolatos kormányzói tevékenységének elemzése nem az én tisztem. Viszont véleményem azért lehet róla: hazánk sorsának tragikus alakulása miatt nem kiáltható ki bűnbaknak. Azt tette, ami az adott esetben és lehetőségei birtokában még megtehető volt, mert bizonyítható, hogy e nélkül rosszabb helyzetbe kerültünk volna. (…) Tartozunk emlékének azzal, hogy nem hallgatjuk agyon és nem tagadjuk le érdemeit, hogy a kellő tisztelet hangján emlékezünk rá. Most már nem szabad tovább halogatnunk történelmi szerepének és negyedszázados államférfiúi tevékenységének tárgyilagos megítélését.” (Magyar Hírlap – Petrin László, jogász)
Az 1920-tól berendezkedő Horthy-rendszer hozta a világháború utáni Európa egyik „A tudományegyetemekre, műegyetemre, a budapesti közgazdaságtudományi karra és a jogakadémiára való beiratkozás szabályozásáról" szóló zsidóellenes törvényét. Az 1920: XXV. tc. címet viselte, de numerus claususként (zárt szám – latin) vált hírhedt jogszabállyá. A törvény az egyes „nemzetiségek és népfajok" összlakossághoz viszonyított arányszámához kötötte az adott etnikumból a felsőoktatási intézményekbe felvehető hallgatók számát. Ezenkívül elsőrangú felvételi kritériummá tette a „nemzethűséget". Mivel a zsidók 1867 óta jogilag izraelita vallású magyaroknak számítottak, az előírás elvileg nem érintette őket, ám a törvény végrehajtási utasítása nemzetiségnek minősítette a zsidóságot. Így hat százalékban maximálták a felvehető zsidók arányát, a „nemzethűség" megállapítását pedig a gyakran szélsőjobboldali befolyás alatt álló egyetemi vezetőségekre bízták.
1938. május 29-én lépett életbe az első zsidótörvény Magyarországon. A médiumokban, a színházaknál, a filmnél, valamint más értelmiségi pályákon a zsidó vallású foglalkoztatottak aránya nem haladhatta meg a húsz százalékot. A Magyar Törvénytár 1938. május 29-ei számában megjelent 1938. XV. tc. „A társadalmi és gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosítása” címmel arról, hogy a médiumokban, a színházaknál és a filmnél, valamint más értelmiségi pályákon csak az illetékes, illetve megszervezendő kamarák tagjai működhetnek. Ezekben a testületekben pedig a zsidók száma a húsz százalékot nem haladhatja meg. Ugyanez vonatkozik a tíz, vagy ennél több értelmiségi beosztottat, (mérnököt, tisztviselőt) alkalmazó vállalatokra is.
Az 1939. május 5-én hatályba lépett 1939. évi IV. tc. („A zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról”) már elsősorban faji szempontból határozta meg, hogy ki számít zsidónak. Zsidónak minősült, aki önmaga, legalább egy szülője vagy legalább két nagyszülője az izraelita felekezet tagja volt a törvény hatálybalépésekor vagy az előtt. A törvény hat százalékban maximalizálta a zsidók arányát a szellemi foglalkozásokban, valamint megtiltotta zsidók alkalmazását állami közigazgatási és igazságügyi szerveknél és középiskolákban. Zsidó nem tölthetett be színházakban és médiában olyan állást, amely befolyással volt az adott színház/média szellemi irányvonalára. Az engedélyeztetés alá eső ipari és kereskedelmi ágazatokból a zsidókat teljesen kizárta a törvény.
1941. augusztus 8-án lépett hatályba „A házassági jogról szóló 1894: XXXI. törvénycikk kiegészítéséről és módosításáról, valamint az ezzel kapcsolatban szükséges fajvédelmi rendelkezésekről" szóló, harmadik zsidótörvény (1941: XV tc.)
Hosszan folytathatnám még a sort, hiszen a későbbi vérzivataros időkben még számos szabadságjog-megvonó törvény és rendelet született a hazai zsidóság teljes körű kirekesztésére és ellehetetlenítésére. Az általam említett négy gyalázatos törvényt – a mindenkori miniszterelnökkel együtt – Horthy Miklós, Magyarország kormányzójaként ellenjegyezte, azok tehát kizárólag az ő tudtával, jóváhagyásával, engedélyével léphettek hatályba. Ha csak ehhez a négy törvényhez adta volna a nevét, már az is elég lenne, hogy gonosztevőként emlegesse az utókor.
Nem kétséges, hogy Horthy jogi, morális és politikai értelemben egyaránt bűnös. Mindezek ismeretében meri mondani (írni) a jogvégzett Petrin László, hogy a kellő tisztelet hangján emlékezzünk erre a XX. századi közéleti gazemberre, aki - ellentétben Imrédy Béla és Bárdossy László később kivégzett miniszterelnökeivel – megúszta a felelősségre vonást, és végül Portugáliában húzhatta meg magát élete végéig.
