Jelentés Magyarország mentális állapotáról

Már az is felér egy mentális kihívással, hogy egy európai ország magas közjogi méltósága ilyen ügyekkel foglalkozik. Ám az Országgyűlés elnöke, aki az MTI beszámolója szerint személyes jelenlétével emelte a Manasz kirgiz őseposz énekmondója szoboravató ünnepségének fényét, mindehhez még hozzátette: „ha egy nép ezer esztendőn keresztül, hosszú ideig írásbeliség híján, szájhagyomány útján énekmondó hősei által, nemzedékről nemzedékre képes megőrizni ősi eposzát, akkor az a nép nagyhatalomnak nevezhető: az emlékezet nagyhatalmának. Ez a nagyhatalom mindenkit, aki találkozik vele, arra késztet, hogy tisztelettel magába fogadja az emlékezet szenvedélyét. Erre a szenvedélyre mindenkinek nagy szüksége van és lesz, különösen a világ nyugati felén, ahol az emlékezetgyilkolásnak már neve is van, cancel culture-nak, azaz eltörlés kultúrának nevezik”. 

Kövér szerint a magyarok és kirgizek számára őseik kultuszának mély, közös gyökerei vannak, hiszen „a magyarok a kereszténység felvétele előtt, illetve a kirgizek az iszlámra térésüket megelőzően ugyanazon közös közép-ázsiai ősvallást, a tengrizmust gyakorolták, amelynek az ősök tisztelete rendkívül erős mozzanata volt.”  

A fenti, Kövér Lászlótól származó szövegekkel nem a házelnök mentális állapotát kívántuk rögzíteni. Írtunk erről már sokszor, nem az ő kusza gondolatain akarunk élcelődni, épp ellenkezőleg: görbe tükröt tartunk Magyarország elé. Merthogy ez a Fidesztől ölelt kis ország az utóbbi években olyan lett, hogy egy időutazó, aki a rendszerváltozás idején járt nálunk utoljára, ijedten fordulna vissza és menekülne, amilyen gyorsan csak tud.

Annak idején a Fidesz mai szavazói nem erre voksoltak. Nem arra, hogy egyszer majd ispánok lesznek Magyarországon, vármegyék és huszárok, a hadsereg vezérkari főnöke pedig a szittya harcmodort állítja példaképként a katonák elé. Nem hittük volna, hogy ez lesz, merthogy nem azt akartuk, hogy az ország urai visszavezessék Magyarországot a középkorba. Hogy árvalányhajas, hátrafelé nyilazó szentfazekak mondják meg, hogy mikor vagyunk jó polgárai a honnak, és mikor vagyunk hazaárulók. Érdemes volna megkérdezni – akár egy nemzeti konzultáció keretében – a Fidesz mai szavazóit: emlékeznek-e még arra, hogy mai vezetőik egykor liberálisok voltak, harcosan istentagadók és Trianon hallatán felállt a hátukon a szőr? Hogy az időközben 60 évessé terebélyesedett vezérük egy időben azt hirdette, hogy bár az olaj keletről jön, a szabadság mindig nyugatról érkezik? Vannak-e még a Fidesz mai hívei között olyanok, akiknek eszükbe jut, hogy a párt mai vezetői egykor bottal sem piszkálták volna azokat a keleti despotákat, akikkel ma vidáman kvaterkáznak, legutóbb például a magyar állam alapításának ünnepén? Vajon emlékeznek-e a fideszesek arra, hogy vezetőik nem is oly régen még Free Tibet zászlókkal tiltakoztak a Kínai Kommunista Párt elnyomó rendszere ellen? Orbán és párttársai ma ugyanennek a kommunista pártnak megbízható szövetségesei, a letelepedési kötvények, és a soha meg nem térülő beruházások révén pedig – velünk, többi magyarokkal együtt – adósai. 

Magyarország mára olyan lett, amit a Fidesz annak idején a háta közepére sem kívánt. Az egykori legvidámabb – bár távolról sem vidám – barakkból a legszomorúbb csatlós lettünk. Akik ma Orbánnal és Szijjártóval fotózkodnak és a kegyeiket keresik, belegondoltak-e abba, hogy a hazánk leharcolt, reményét vesztett, kilátástalan hely lett?

Ebbe a képbe gond nélkül beleilleszthető, hogy Orbán nem tárgyalni, hanem harcolni jár Brüsszelbe, mert nem megegyezni, hanem zsarolni akar. Ő maga mondta, hogy nyugaton idegennek, míg keleten otthon érzi magát. Ha ebből indulunk ki, már nem is annyira nevetséges, legföljebb mérhetetlenül szomorú, amit Kövér László a Manasz kirgiz őseposz énekmondójának szoboravató ünnepségén elővezetett. 

Ispánok, vármegyék és huszárok után már csak a deres és a kaloda hiányzik a lajstromból, valamint – a női egyenjogúság jegyében – az első éjszaka joga.