Kínai, afgán és magyar tálibok
Vang Ji kínai külügyminiszter július végén egy tálib küldöttséggel találkozott, s a megbeszélésen Kína támogatásáról biztosította őket. Feltételként mindössze annyit kért, hogy a tálibok határolódjanak el minden terrorszervezettől, főleg az ujgurok lakta Hszincsiangban aktív Kelet-turkesztáni Iszlám Mozgalomtól. Vang a találkozón reményét fejezte ki, hogy a tálibok fontos szerepet töltenek majd be az afganisztáni békefolyamatokban és az ország újjáépítésében.
Kínának tehát nincs baja azzal, hogy a tálibok a sötét középkort idéző országot építenének Afganisztánban. Támogatásuknak egyedül az a feltétele, hogy a hatalmat gyakorló tálibok még véletlenül se barátkozzanak a Kína által elnyomott és megnyomorított ujgurokkal.
Ez, a tálibokat ilyen magas, külügyminiszteri szinten támogató Kína ugyanaz a Kínai Népköztársaság, amellyel Orbán Viktor kormánya egyre szorosabb (és egyre aggasztóbb) kapcsolatokat épít. Ez a Kínai Népköztársaság tevékeny részt vállal a magyar emberek eladósításában, többi között a Budapest-Belgrád vasútvonallal, valamint a csak a kínai fél számára előnyös feltételekkel Magyarországra csábított Fudan Egyetemmel.
A magyarországi tálibok országlásáról, azaz, hazánk avítt, árvalányhajas, hátrafelé nyilazó jövőjéről és kifosztásáról már többször volt alkalmunk írni. A körülöttünk tapasztaltakkal minden egyezés kizárólag a véletlen műve, a tanulságok levonásáért mindenki maga tartozik felelősséggel.
A magyar tálibok jó tíz évvel ezelőtt, gyorsan és könnyen foglalták el az országot, alig volt ellenállás. Megszállták az országgyűlést, a minisztériumokat, a parlamentet, bekebelezték a rendőrséget, az ügyészséget, megfegyelmezték a kezdetben még renitens alkotmánybíróságot. Övék a törvény, akire rámutatnak, bűnös. Övék a kultúra, a tájékoztatás, a hatalom.
Mi, többi magyarok, gyanútlanok voltunk, a szükségesnél kevésbé éberek. Elhittük, hogy a XXI. században, az Európai Unió egyik országában ez nem történhet meg. Még 2010 elején is voltak olyan, a magyar tálibokkal nem rokonszenvező értelmiségiek, akik arról értekeztek, hogy nem is baj, ha a tálibok kétharmadot kapnak Magyarországon, mert legalább lesz végre egy erő, amelyik zavartalanul végrehajthatja a programját.
Csakhogy, a magyar táliboknak nem volt programjuk. Lehetett volna, mert lett volna rá nyolc évük – a sokszor emlegetett emútnyócév –, hogy kitalálják, mit akarnak kezdeni a gazdasággal, az oktatással, az egészségüggyel, a kultúrával. Röviden: Magyarországgal. Ám a magyar tálibok ehelyett csak azon agyaltak, hogy miként lehet a hatalmat megszerezni, majd megtartani.
Mára övék lett az ország. Ők mondják meg, mi a jó, és mi az, ami nem.
Egy idő után a szavainkat is kisajátították: a magyar tálibok szótárában a félretájékoztatás a hír, az elhallgatás az információ, a csúsztatást kommunikációnak nevezik. Az ő világukban hazudni nem szégyen, hanem érdem, náluk a hazugság az igazság.
A magyar tálibok azért lehetnek ennyire sikeresek, mert ismernek bennünket. Kihasználják, hogy szeretjük magunkat szebbnek látni, mint amilyenek valójában vagyunk. Szabadságot szerető népnek hazudjuk magunkat, miközben a lojalitás szabadságát szeretjük. Azt, ha egy nagy, gondoskodó állam van a fejünk fölött. Olyan állambácsielvtárs, amelyik nem csak gondoskodik rólunk, de gondolkodik is helyettünk. Megmondja, hogy mikor vagyunk jó szülők, apák és anyák. Mikor vagyunk család.
A magyar tálibok jó kapcsolatot ápolnak azzal a Kínai Népköztársasággal, amelynek elnyomó politikája ellen nemrég még Free Tibet feliratú zászlókat lóbálva tüntettek, s mely Kínai Népköztársaság épp a közelmúltban biztosította támogatásáról az Afganisztánt elfoglaló, s a középkorba visszavezető tálibokat.
