Kormányzati imamalom – hiszékenyek előnyben

„Lesz még vita erről, hát magyarok vagyunk.” Így fogalmazott néhány hete a miniszterelnök szokásos – interjúnak álcázott – péntek reggeli rádiószózatában. Végül is mindegy, miről volt éppen szó, hiszen itt ez az elsöprő kijelentés az érdekes. Amelyben a szónok nem kevesebbet állít, mint hogy mi, magyarok sohasem vagyunk elégedettek, bármi legyen is a napirenden, rögtön polemizálni kezdünk. Ám a háttérben az is ott van, amit Karinthy Frigyes oly szemléletesen leírt a kisnyuszi megsimogatásáról szóló alapművében. Vagyis, hogy Orbán Viktor és csapata mindig a legjobbat akarja nekünk, de mi bizalmatlanok és kétkedők vagyunk, képletesen a farakás mögé menekülünk. Nem is csoda, ha a jóságos kormány a végén elveszti a türelmét.

Az lenne tehát a kívánatos, hogy lássuk be végre, ennél a mai rendszernél nincs jobb, mindenki álljon be a sorba és ne keressen a kákán is csomót. S bár ugyancsak a mi bölcs vezérünktől tudjuk, hogy nem arra kell figyelni, mit mond, hanem arra, mit csinál, azért nem árt megjegyezni az ellentmondást nem tűrő kinyilatkoztatásokat sem. Csak, hogy tisztában legyünk vele, mit várnak el határokon belül és kívül bárkitől. Valamint, hogy mindig emlékezzünk az örök érvényű igazságra: amit szabad Jupiternek, nem szabad a kisökörnek.

Azt mondja például a Fidesz frakcióvezetője, hogy sem a brüsszeli bizottság, sem más európai testület nem írhatja elő, ki, hogyan gondolkodjon Magyarországon. Így reagál Kocsis Máté arra, a mind szélesebb nemzetközi felháborodásra, amit a homofób utalásokkal telitűzdelt pedofil-törvény kapcsán keletkezett. Igaza is van. Illetve lenne, ha általános érvényűnek tekinthetnénk azt az irányelvet. Csakhogy tudjuk, mögötte az a szabály húzódik meg, hogy a magyar embereknek majd a jelenleg regnáló kormány írja elő, miképpen is kell gondolkodniuk. Lásd még a nemzeti konzultációnak nevezett propaganda-folyamat legújabb fejezetét (is).

Az már persze senkit sem lep meg, hogy Kocsis frakcióvezető szinte ugyanazt mondja, mint előzőleg a főnök. Orbán Viktor szerint ugyanis elvesztünk, ha hagyjuk, hogy mások mondják meg, hogyan éljünk, kik élhetnek Magyarország területén, hogyan rendezzük be az életünket, hogyan neveljük a gyermekeinket. Márpedig mindannyiunk bölcs vezére gondoskodik róla, nehogy már elvesszünk. Ennek érdekében majd ő maga – netán famulusai közvetítésével – mondja meg, mit kell tenni. Akinek pedig ez nem tetszik, az mehet panaszra akár Brüsszelbe is, őt a legkevésbé sem érdekli, hiszen mindig csak meg akar simogatni, s nem is érti, miért nem fér ez a konok fejünkbe.

Még hosszan lehetne sorolni a példákat arra, miképpen telepednek rá valamennyiünk életére a gondoskodás jelszavával, miközben nincs más céljuk, mint hogy mindig és mindenütt az történjen, amit ők akarnak. Csak két újabb idézet, amely rávilágít arra, hogy vizet prédikálnak, miközben vedelik a jófajta italokat. Orbán Viktor magyar hangja, a külügyminiszterré tett Szijjártó Péter azzal örvendeztette meg a közvéleményt, mennyire káros és veszélyes, amikor a politikát össze akarják keverni a sporttal. Mintha nem tudná mindenki – itthon és külföldön –, hogy ezt éppen a Fidesz és kormánya teszi meg. Ki ugyan nem mondják, de azért éreztetik, hogy a futballisták sikerei azért elsősorban e rendszer jótéteményeinek köszönhetők. Az egyre újabb stadionok, meg a sportba vándorló pénzek pedig ugyancsak a jelenlegi hatalom áldásos tevékenységét dicsérik. Ezek után talán még az újszülöttek sem hihetik, hogy a politikának nincs semmi köze a sporthoz. 

S akkor térjünk vissza a péntek reggeli rádiószózatokhoz, amelyekben immár másfél éve doktor Orbán professzor igazít el mindenkit – orvosi, virológiai és immunológiai kérdésekben is. Legutóbb pedig arra figyelmeztette a politikusokat – természetesen a beképzelt ellenzékieket –, hogy ne képezzék át magukat járványügyi szakembernek. Nem mondta ki, de magától értetődő, hogy ez a jog csak a kormánypártiakat, de mindenekelőtt a miniszterelnököt illeti meg. Amit annál is inkább magyarázhatónak tekintenek, mivel a hatalom oly remekül kezelte a koronavírus támadásait. Az a mintegy 30 ezer áldozat ugyan szomorúsággal tölti el őket (is), de mi ez ahhoz képest, hogy Magyarország oltási nagyhatalommá vált és szinte az egész világot leelőzte.

Mindebből világosan látszik, mennyit érnek a kijelentéseik. Hogy szinte gondolkodás nélkül beszélnek. Hidegen hagyja őket a valóság és az is, hogy mind gyakrabban kell szembesülniük a tényekkel. Biztosak benne, ha sokszor elismétlik ugyanazt, akkor sokan elhiszik nekik –még ha mást is tapasztalnak.

Már azzal sem törődnek, ha a fejükre omlik az egész építmény, amelyet több mint tíz év alatt létrehoztak.