Mészárosok világa

Az élet megy tovább, és persze ez így is lesz, de azért – egyfelől – nem mindegy, hogyan, és az sem – másfelől –, hogy valahogy feldolgozzuk: miért is tévedtünk ekkorát. Mert hogy tévedtünk, vagy ahogy Karácsony Gergely fogalmazott: ennyire még nem nézett be várható eredményt, az egészen bizonyos. És nem csak mi, akik az ellenzék előrelépésében, sőt, alig titkoltan. esetleges győzelmében bíztunk, hanem maga a kormánypárt is: Orbánék sem hitték, hogy földcsuszamlásszerű sikert aratnak. Nem akadt olyan kutató intézet, elemző, amely, aki ilyen eredményt jósolt volna. De még ez sem indokolná a sokkhatást, vagy annak hosszú ideig elhúzódó hatását, ha nem kellene attól tartanunk, hogy az elmúlt tizenkét év jogállamot ledaráló mechanizmusa tovább fog folytatódni.

Lássuk be: senki nem hisz az orbáni konszolidációban, nem hisszük, hogy a miniszterelnök képes lenne gyökeres fordulatra, és belátná, hogy ez így nem megy, nem mehet tovább. Azt ugyanakkor valamennyien érezzük, hogy az ellenzéki oldalra pont a fordítottja igaz; mindenki arra gondol, hogy ez így nem mehet tovább. Mármint az, amit az ellenzék tesz, ahogy politizál. Ahhoz azonban, hogy ez be is következzen, világosan kellene látnunk: miért kerültünk a földre, miért hittük azt, hogy Orbán ezúttal ki is kaphat, hol és mit tévesztettünk el. Ma ott tartunk – és sajnos ez várható volt –, hogy a szereplők – mondjuk így: a demokratikus oldalon – egymás torkának estek, a másikban keresve a hibát, az okokat, ugyanúgy megfeledkezve arról – fogalmazzunk finomabban: a háttérbe szorítva –, hogy a szomszédban változatlanul háború dúl. Márpedig ez a háború egy pillanat alatt megváltoztatott mindent; nehezen érthető, és napokig, a hazai választási hajrá szempontjából feldolgozhatatlan volt. Feldolgozhatatlan, hiszen nem tudhattuk: az orosz agresszió meddig terjed, mennyiben érintheti Magyarországot, eszkalálódik-e Nyugat, azaz hazánk felé, kiterjed-e Kárpátaljára is, és így tovább. Annyiban azonnal érezhető volt hatása itthon is, hogy menekültek ezrei indultak meg a határaink felé, olyan menekülők, akikről – vitán felül – gondoskodni kellett. A háború lesöpörte az asztalról a kampány – amúgy mindkét oldalon eléggé halvány, kidolgozatlan – elemeit, a szokásos hétköznapi mocskolódásokat is; ki tudja, merre ment volna, és mit hozott volna a hátralévő nem egész másfél hónap.

És azt állítom: még akár ellenzéki sikert is, bár az a valószínűbb, hogy szoros kormánypárti győzelmet. Mert ugyan azt állítottam, hogy egy rövid időre a háború maga lebénította a pártokat, ami igaz is, de valóban csak rövid időre. Egészen addig, amíg Orbán – és csapata – rá nem jött, hogy a háború a kezére játszik, elég ehhez csak kifordítani az ellenzék miniszterelnök-jelöltjének szavait, és máris ott van a két ügy összekapcsolása: a háborúé és a választásoké. Ehhez pedig csak elegendő kidolgozni a háború és béke dichotómiáját, miszerint ők maguk a béke védelmezői, szemben a baloldallal, amely viszont a háború pártján áll. Nyugodtan kijelenthetjük: a rendszerváltás legaljasabb kampányává silányították az utolsó heteket; elképesztő méretű, és végtelen forrásokkal rendelkező seregeiket a háborús pszichózis fölerősítésére fordították, amivel szemben nem volt, nem lehetett ellenszer. Hiába hangoztatták, hogy maga Orbán az, aki – Putyin barátságával – a legközelebb viheti a harcokhoz országunkat és a magyar népet, hogy ő szinte az egyetlen európai politikus, aki viszonylagos nyugalommal fogadja az orosz elnök agresszióját, hogy éppen ő az, aki kockáztatja a gazdaságilag is könnyebben stabilizálható jövőt – ezeknek a szavaknak már nem volt hatásuk.

Igen: azt állítom, hogy alapvetően a szomszédban történtek változtattak meg mindent, és csakis emiatt, ennek köszönhetően nagyítódtak fel azok a hibák, amelyeket az ellenzék és annak miniszterelnök-jelöltje elkövetett. Ezekről – nyilvánvalóan – szó esett volna egy szoros vereség esetén is, de messze nem olyan erővel és olyan romboló hatásúan, ahogy a vereség utáni napokban. Mert most ott tartunk, hogy alapvető kérdéssé vált: helyes volt-e egyáltalán a hat párt összefogása, helyes volt-e Márki-Zayt az előválasztás legitim szereplőjévé tenni, helyes volt-e a Jobbikkal összefogni. A súlyos fiaskó most ezeket a problémákat feszegeti, és – ma úgy tűnik – hosszú időre le is bénítja a szinte örökös ellenzéki szerepbe szorított pártokat, de a változásban bízó választókat is. A gyászmunka sokkal tovább fog tartani, mint korábban bármikor, noha a vereségek feldolgozásának kényszeréhez éppen eléggé hozzászokhattunk az elmúlt tizenkét évben. Ezúttal azért is nehezebb feladat ez, mert kipróbálták az utolsónak hitt lehetőséget, az ellenzék teljes összefogását is.

A jelek arra utalnak: az ellenzék hajlamos arra, hogy a fürdővízzel együtt kidobja a gyereket is. Másként: félrehajítsa az együttműködés rendszerét, a korábban győztes innovációnak hitt előválasztást is, és beletörődjön: ha nem jön megélhetési kataklizma, ha nem sodorja el valamilyen lázadás az Orbán-rezsimet, akkor itt nem lesz változás; 2030-ig egészen biztosan nem. Szép lassan beletörődünk a demokrácia nélküli demokráciában, az ellenzék politikusai szép fokozatosan kilövik egymást, még inkább megszokjuk, hogy háború van, és nekünk olyan vezető jutott, aki inkább bratyizik az agresszorral, mint a békét és megélhetést jelentő európai államokkal. És a mi népünk olyan, amely – többségében – inkább kikapcsolja mindazt, ami megzavarná látszólagos nyugalmát, és vajmi kevéssé törődik azzal, hogy egy csökött demokráciában él. Ameddig a hatalom biztosítja számára ezt a látszólagos nyugalmat, addig a hatalomtól való függése sem zavarja; megtanulta – megörökölte – azt a képességet, hogy így, ilyen körülmények között kell boldogulnia. És: az ellenzék szava, nemcsak nem ér el hozzá, hanem ha mégis utoléri, meg sem érinti.

Márpedig most az lenne az egyetlen feladat: megtalálni azt a módot, azt a hangot, amellyel el lehet jutni az emberekhez. Orbán aljassága meg fog maradni, mint ahogy az is, hogy mindig, minden körülmények között kihozza mindenkiből a benne rejlő rosszat. A mi dolgunk lenne kihozni belőlük a jót. És ehhez még nincs receptünk, nincs meg még a gondolatunk sem. Egyelőre, a Mészárosok világában, saját magunk lemészárlásán dolgozunk. Tegyük hozzá: ebben elég ügyesek vagyunk.