Orbán korai élete
Egész életünkben sokat beszélgettünk a politikáról. Hiába, mi ketten ilyenek vagyunk, homo politicusok, a régi időkben is ilyenek voltunk, a rendszerváltás idején is, mindig. Hajnalig nyomtuk. A gyerekeink szerint túl sokat is, mintha a politika valami olyasmi lenne, amibe nincs beleszólásunk. Ha nem foglalkozol a politikával, akkor majd a politika foglalkozik veled – idéztem egyszer nekik, sőt, mostanában egyre gyakrabban, mert úgy látom, hogy a politika Magyarországon már ott van, a magánéletünkben. Már a hálószobában is. Kivel alszol? Férfival vagy nővel? Már ez is politikai téma. A kormányfő, akit a magyarok – vitatható – többséggel, de hatalomba szavaztak, szélsőjobboldali egyesülésről tárgyalt Varsóban és Madridban, és még büszke is rá, nem, ez az a politika, amivel foglalkozni kell.
Emlékek jönnek elő, a történelmi jobboldali mozgalmakról, amelyek szintén így kezdődtek, tanácskozásokkal, és pontosan tudjuk, mi lett a végük.
Vannak más emlékek is, de azok sajnos, lassan elvesznek a mindennapi, járványos idők forgatagában. Hogy választ keressünk a mai kérdésekre, nem árt visszamenni a múltba. Egy ismerősöm tanácsára ezért vettem újra kézbe Rényi Pál Dániel „Győzelmi kényszer” című, tavaly nyáron kiadott könyvét, ami Orbán gyerekkorától kezdve kíséri életének fontosabb motívumait. A vonaton kezdtem olvasni Kelenföldnél, és a szöveg annyira lebilincselt, hogy majdnem elfelejtettem Füreden leszállni. Nagyon komoly tanulság ez az olvasmány, talán a legátfogóbban és legmélyebben vizsgálja nemzeti vezetőnk természetét. Világosan kiderül belőle, hogy Orbánt egész életében a hatalomvágy, és ahogyan a címben is olvasható, a győzelmi kényszer – sőt, továbbmegyek, a totális győzni akarás – mozgatta, ez pedig végzetes, ha valaki politikai pályára megy. Ma már nyilvánvaló, hogy Orbánnak nem volt ideológiája, nem érdekelte a társadalom felemelése vagy a gazdaság korszerűsítése, egyúttal megmagyarázza elkötelezettségét a diktatórikus vezetési stílushoz.
Most már pontosan tudjuk, hogy a kialakult államvezetés legfontosabb, meghatározó időszaka Orbán első négy éve, 1998 és 2002 között. Sok minden, ami ma történik, abban a korszakban gyökeredzik. Már akkor kialakult benne a „totális állam” víziója, már akkor arra törekedett, hogy minden pozícióba a saját embereit ültesse, akár értenek hozzá, akár nem, a legfontosabb szempont a feltétlen hűség volt. Lényegében lefejezte korábbi szövetségesét, a Kisgazdapártot és ezzel párhuzamosan kialakította az ellenség-képet. Ez a téveszme a mai napig vezeti, a folyamatos harc iránti igény, és az ehhez párosuló militáns hangnem a mai napig jellemző rá.
„A Miniszterelnöki Hivatalban kialakított kommunikációs csoport és az Országimázs Központ létrehozása is jelezte, hogy a Fidesz kormányzati politikájában központi szerepet szán a kommunikációnak. Sőt, ma már azt is elmondhatjuk, hogy a demagóg elemekre épült kommunikáció helyettesíti a kormányzást. Ez a kommunikáció, akárcsak a rituálék rendszere, egyszerű volt és kiszámítható.” Talán már azt is elfelejtjük, hogy Orbán 2001-ben olimpiát akart rendezni, akkor nagy önbizalommal mondta, „Eljött az idő, hogy szerződést kössünk a jövővel.” A kormány egy rendkívüli ülésén 3.6 milliárd forinttal megemelte az éves sporttámogatást, négyszáz milliót különített el az olimpiával összefüggő megvalósítási tanulmányra, ami soha nem készült el teljesen.
Arra is érdemes emlékezni, hogy 2008-ban – tehát még ellenzéki politikusként – milyen élet volt a Videoton, Orbán kedvenc futballcsapatának VIP-páholyában. Garancsi, a tulajdonos mellett ott volt már Hernádi Zsolt, a MOL vezére, aki még nem tudhatta, hogyan alakul a jövő, Csányi Sándor, akit állítólag csak a labdarúgás szeretete vonzott oda, és már feltűnt egy egykori iskolatárs, melegítőruhában és autóstáskával. Ő volt Mészáros Lőrinc. A páholy mögött hidegtálak és pezsgő várta a vendégeket.
Ez a könyv párhuzamosan szól Orbán futball-rajongásáról és politikai habitusáról.
Talán mindennél többet elmond róla – ahogyan a könyv is felidézi – a 2001 decemberében, a Felcsút SE ünnepségén tartott beszéde. „Ha az ember egyszer felszaladt a pályára, akkor ott bátran kell viselkedni. Továbbá: ha az ellenfél kemény, akkor a csapatnak kétszer olyan keménynek kell lennie. A fő tanulság azonban: „úgy is lehet csinálni, hogy az ember jobbra néz és balra passzol. Nem csak a pályán.”
Fontos könyv, és élvezetes. Ajánlom mindenkinek.
