Orbán, Magyar és a többiek...

Az általános hangzavarból végképp eltűnik a racionalitás, olyanná válik az egész a politikai életünkben, mint egy-egy Csatt-adás az ATV-ben. Ne adj úristen, hogy a felek meghallgassák egymást, nincsenek érvek, vagy ha valaki higgadt érvelésbe kezd, bizonyosan lesöprik a vitaasztaltól. Olvasom a naponta szinte százával érkező pártközleményeket; üzenetek, leszólások, bekiabálások – nagyjából így lehet őket jellemezni. Nem vitás: ebben élen jár Menczer Tamás, de az ő üzenetei már olyan bárgyúak, primitívek, hogy még elolvasásra sem érdemesek. Magyar Péter megjelenése a lehető legrosszabbat hozta ki a vetélytársakból, és nyugodtan elmondhatjuk: ebben a versenyben a Tisza Párt elnöke sem marad le. 

Nem szívesen írtam az előző mondatot, mert a végén magamra húzom mind Magyar, mind pedig a Tisza-hívők haragját. Pedig én most nem az ellenzék jelenleg legerősebb személyiségét támadom, inkább csak leírom az aggályaimat. Azt tudniillik, hogy lehetetlen minden bíráló, kritikai mondat mögött ellenséget látni, miközben Magyar ezt teszi. Folyamatosan úgynevezett független sajtóról beszél, noha az elmúlt egy évben hihetetlen nagy támogatást kapott ettől az idézőjelbe tett független sajtótól. Szóval, ismétlem, most is félve írom le ezeket a gondolatokat, miközben egy pillanatig sem vontam kétségbe Magyar és pártja fontos szerepét, és maximálisan megértem azokat is, akik félnek, nehogy ez a remény is elszálljon. Az a remény ugyanis, amely a társadalom többségében él: Magyar Péter és az ő formációja lehet az, aki és amely megtöri a Fidesz másfél évtizede tartó egyeduralmát, s visszaállítja a jogállamot. És: egyszer és mindenkorra megszünteti a Fidesz-Menczer -féle kommunikációt. Ehhez viszont tiszteletben kell, kellene tartani a mások véleményét, a kritikai hangot. 

Nagyjából bő egy év múlva választások lesznek Magyarországon. Már ha lesznek. Mert nem tudhatjuk, hogy Orbán mit fog kitalálni, mire fogja majd használni a rendkívüli állapot, a rendeleti kormányzás meghosszabbítását, mikor gondolja úgy, hogy az ország olyan veszélyben van, hogy nem szabad, nem lehet választásokat tartani. 

Meglehet: ma még túlzásnak tűnik ilyesmivel fenyegetni, de gondoltuk-e volna, mondjuk 2004 környékén, hogy Orbán, miniszterelnökként, húsz évvel később, arról fog beszélni: nem kell kilépnünk az Európai Unióból, mert az szétesik magától. Gondoltuk-e volna róla, hogy hatalomba kerülve, azon dolgozik majd, hogy ez az állapot bekövetkezzen? Márpedig folyamatosan ezen dolgozik, most már nem is az EU átvételét említve, hanem egyenesen a közösség szétesését. Nem tudom ugyan, hogy hova akarja taszítani Magyarországot, miért hiszi azt, hogy pusztán a nacionalista felhangok elegendők lesznek ahhoz, hogy az ország megálljon a saját lábán. Hiábavaló ugyanis azt remélni, pusztán az, hogy egy őrült került az Egyesült Államok elnöki székébe, aki szépeket mond róla, elegendő lesz ahhoz, hogy talpon maradjunk és még meg is erősödjünk. Trumpban bízni nagyjából annyit ér, mint bízni egy vadállat szelídségében; Trumpról egyelőre azt tudjuk és látjuk, hogy maga sem tudja, mit mondott az egyik nap, és mit a másikon. 

És akkor ugyanott tartunk, mint az elején: naponta őrült beszédeket hallunk és még azt is hozzátehetjük, hogy – ráadásul – nincs is bennük rendszer. Őrültté vált a világ, benne őrültté vált a magyar belpolitika. És tényleg nem látjuk, hogy ki lehet-e ebből lábalni, és mikor? A 2026-os választások – ismétlem: ha lesznek – legfeljebb azzal kecsegtetnek, hogy megszabadulhatunk ettől a rezsimtől. Nem mondom: az sem kevés. 

De nem lehetne egy kis normalitás is végre, vagy évtizedekre lemondhatunk a demokratikus álmainkról? 

A KlikkTV témához kapcsolódó korábbi, 2024. december 6.-i adása itt nézhető meg: