Orbán megint átver bennünket

Igen, Orbán egy éve, a kegyelmi ügy óta nem találja a számára előnyös megoldásokat, amihez nyúlt, visszahullott rá. Lépést tévesztett a botrány kezdetekor, egy, a mai napig lezáratlan ügyet cipelt magával. Nem segített neki, hogy lemondatta a köztársasági elnököt, nem segített a volt igazságügyi miniszter, a leendő brüsszeli frakcióvezetői állás várományosának kiűzetése a paradicsomból; az elvétett lépést nem sikerült korrigálnia. Magyar Péter felbukkanását és folyamatos erősödését sem tudta kezelni, még Menczer Tamás zaklatásügyi miniszterelnöki biztos harctérre dobása sem javított a helyzeten. 

Többször leírtam, most is tartom: a Fidesz agyondicsért kommunikációja csődöt mondott, és maga Orbán sem tudott segíteni. Pedig, amikor baj volt és baj van, mindig Orbánt vetik be, nem véletlenül: a választók – a Fidesz-szavazók – döntő többsége a miniszterelnök bűvöletében élve adja voksát neki, de persze az a réteg sem elhanyagolható, létszámában semmiképp, amely réteg egzisztenciális okok miatt tart ki a kormánypárt mellett. Tessék csak elolvasni az MSZP által kikért listát: hányan élnek meg abból, hogy kitartanak és látványosan hirdetik a Fidesz mindenhatóságát. És ez a lista csak a Szerencsejáték által kedvezményezettek szűk (?) köre, nyilvánvalóan nem tartalmazza azokat a forrásokat, amelyek máshonnan érkeznek a hívekhez. Ők, vagyis ez a réteg, soha nem fog elbizonytalanodni a szavazóhelyiségben, nekik elemi érdekük hatalomban tartani a rezsimet. Nem véletlen – mert ne becsüljük le a haszonélvezők számát –, hogy az egy évnyi vesszőfutás dacára, az ország rossz helyzetének egyértelművé válása ellenére, a lépten-nyomon tetten ért hazugságok következtében sem csökkent jelentősen a Fidesz tábora. Több mint kétmillióan kitartóan követik továbbra is Orbánt, és hajlandók elhinni neki, hogy – például – az unió huszonhat országa téved és háború-párti, egyedül Magyarország látja tisztán a helyzetet. 

De ez valóban most csak (csak?) arra volt elég, hogy néhányan – felmérés szerint negyedmillióan - átvándoroljanak a Tiszához. És leválasszon milliókat a korábban preferált pártoktól, megtalálva az új formációban a reményt, a rezsim leváltásának reményét. Persze ez sem kevés, de nem feltétlenül elegendő a váltáshoz. A közvélemény-kutatások a Tisza fölényét mutatják, de ha azt a kérdést vizsgáljuk, hogy a többség kinek a győzelmét várja, nos akkor már nem olyan biztató a kép. Mégis: a folyamat eléggé egyértelműnek tűnt; korábban azt mondtuk, hogy a Fidesz kommunikációs gépezete, hatalmas anyagi fölénye, média-uralma kevés, a veszteség egyre nő. Mostanra azonban némi fordulat körvonalazódik. Az egy évnyi vesszőfutás után mintha rátaláltak volna azokra a témákra, amelyek megint az uralkodó pártot emelik a középpontba. A Pride betiltásának belengetése, az óriási pénzosztások elindítása, a média és a civil szervezetek megfenyegetése elegendő volt ahhoz, hogy Magyar Péter háttérbe szoruljon, ne az ő témái uralják a közbeszédet. Elsősorban azért nem, mert ez a magyar társadalom felrázhatatlan, azt sem veszi észre, ha egy demokratikus alapjogától (gyülekezési jog) megfosztják. Nincs az emberekben szolidaritás, nem állnak ki mások ügyei mellett, nem vonulnak százezernyien az utcára, ha börtönnel, be- és elzárással fenyegetnek fontos civil szervezeteket, vagy kormánykritikus médiát.  

És most itt az újabb csapda: véleménynyilvánító népszavazást indít Orbán Ukrajna uniós tagsága ellen. A miniszterelnök jól kalkulál: egy ilyen kezdeményezés hónapokra tereli el a figyelmet arról, hogy milyen állapotban van az ország, takarja el a nyilvánosság elől, hogy itt továbbra sem kormányoznak, hogy továbbra is válságban van a gazdaság mellett az egészségügy és az oktatás is. Egy olyan országban, ahol lényeges kérdésekben nem lehet népszavazást tartani, mert a Fidesz által irányított hatóságok minden kezdeményezést elgáncsolnak, egy ilyen országban arról akarnak szavaztatni, ami egyelőre nincs is napirenden, illetve arról, ami alapjában véve nem a mi ügyünk. Viszont alkalmas arra, amiről az elején írtam: visszavenni a kezdeményezést, a tematizálást, a nyilvánosság uralását. És ebben az sem számít, hogy Orbán egy éve még síkra szállt Ukrajna uniós tagsága mellett, az a bizonyos tábor könnyedén átsiklik az ilyen tények fölött. Ráadásul azt sem tudjuk, milyen módon fogják manipulálni a népszavazást, ez is a nemzeti konzultációkhoz hasonlóan, titkosan zajlik, hogyan vetik be a küzdelembe a mesterséges intelligenciát (másként: miért hozta Orbán vissza a kormányába Palkovics Lászlót), szóval semmit sem tudunk, csak azt, hogy az akció nem lesz tisztességes. Ám ez is lényegtelen a mondandóm szempontjából, abból a szempontból tudniillik, hogy hónapokig erről fogunk beszélni, és azt kell majd óriásplakátokon olvasnunk, hogy az unió elveszi a pénzünket, az unió tönkreteszi a magyar gazdaságot, idejönnek az ukrán munkavállalók, elveszik a munkánkat, a pénzünket…

Csapda ez a javából, amelybe, lám, most én is beleestem: nem a lényegről, a válságról beszélek, hanem arról, amit Orbán diktál nekem. Pedig pont azt akartam bemutatni, hogy átlátok a szitán, engem nem tud manipulálni. 

Hát, látják, tud.