Gyuszi bácsi
Anno 1994: parlamenti választás. Ha kedd volt, akkor a Népszavában megjelent egy írásom. Nosztalgiából és némi aktualitásból néhányat megidézek. Hátha már senki sem emlékszik rájuk. (Én sem emlékeztem.)
Egész életemben Gyuszi bácsi szerettem volna lenni egy kicsit. Vajon csak én? Talán éppen az volt a Sose halunk meg! sikerének egyik oka, hogy mások is így vannak vele.
Szabadság, kötetlenség, kockáztatni tudás és képesség az örömre. (Vagy ennek a látszata.) Ez volt Gyuszi bácsi.
Unt kötelékek, félelem a változástól, lelki görcsök, örökölt örömtelenség… Ezek voltunk mi. Egy népbetegség szimptómái.
Képzeletünkben ötvenévesen is vadul táncolunk és nem kell hozzá alkohol. Képzeletünkben fenekünket mutatjuk a rendőrnek, repülőt vezetünk, majd lovakra fogadunk, és nyerünk. Képzeletünkben sose halunk meg…
Képzeletünk a mi menedékünk és a mi tőkénk.
Menedékünk, mert ha nem volna, még magasabbra szökne az öngyilkossági statisztika, és tőkénk, mert ebből fakad a magyar kutatók, tudósok sikere, no meg a mindig exportképes magyar költészet is.
Persze boldogabbak lennénk kevesebb képzelettel, és több képességgel, készséggel a mindennapi örömre.
Csakhogy az örömre való érzékenységet fejleszteni kell. Ugyanúgy, mint a zenei vagy a matematikai képességeket. Az öröm azonban nem tantárgy az iskolában. (Annyira nem, hogy általában iskolába járni sem öröm.) A mindennapi boldogság tudományát persze leginkább a családi körben tanulhatja meg, lesheti el az életre készülő ifjonc. Családi körben, de csak akkor, ha az édes otthonban nem pusztítanak megélhetési kínok, történelmi görcsök, társadalmi félelmek.
Hány ilyen magyar família van a XX. század meg-meglendülő vesszőfutásai után? Jelentkezzen, akinek a családja az elmúlt évtizedek alatt nem kapott jobbról vagy balról néhány tucatnyi pofont, vagy kapott ugyan, de a fájdalmakat kitörölte a szívéből.
Itt mindenkit bánt valami megemészthetetlen sérelem, valami lelkileg feldolgozatlan seb. Ez az igazi rák, nem az orvosi tumor. Egy rák, amely túlburjánzik a betegen is.
Mert ha a lelkileg sérült ember sérüléséből fakadó indulatait szabadjára engedi, akkor könnyen vicsorgó farkassá lehet mondjuk egy párt színeiben. Ha pedig elfojtja a traumáit, akkor a családját dúlja szét, vagy önmaga ellen fordul.
Itt mindenki haragszik valamiért. Itt mindenki haragszik valakire. Itt minden megbocsáthatatlan és örök sérelemnek kikiáltott. Megbékíteni a békétleneket? Ahhoz talán bölcs kormányok és békés évtizedek kellenének.
Egyedül az isteni, a bibliai módszerben reménykedhetünk: aki Egyiptomból jött, egy szolgalétből, az tele sérüléssel nem léphet az Ígéret Földjére. Maradjon a pusztában, ahol negyven évig vándorolt. Csak a gyerekeké, az unokáké, az évezredes bántalmaktól megtisztultaké a derűsebb jövő.
Őszintén szólva Gyuszi bácsit sem irigyelhetjük felhőtlenül. A valódi Gyuszi bácsi, Koltai Róbert nagybátyja, akiről a figurát a forgatókönyvben megformáltuk, nem attól volt derűs, laza és szabad, mert nem kínozták a hazai görcsök. Feleségét és kislányát negyvennégyben megölték. Életét és így a világot maga körül nem becsülte sokra. Nagy hangja, nevetése, szabadossága talán éppen azt az örvényt hivatott elrejteni, amely élete minden percében pusztító erővel szívta magába. Az ügető is az önpusztítás egyik formája volt.
„Az ember, ha veszít az ügetőn, egy kicsit mindig meghal” – ahogy Koltai jellemezte munkánk közben a számomra ismeretlen terepet. Majd így folytatta: – „Olyannak kellene ábrázolni Gyuszi bácsit, amilyen volt: egy szent szörnyetegnek, akit azonban én nagyon szerettem.”
Talán sikerült.
Talán ezért szeretik a nézők is.
Szeretjük a saját szörnyetegeinket.
Ismerjük őket. Tudjuk, miért olyanok, amilyenek.
Nógrádi Gábor
(A sorozat első három cikke itt olvasható: Hülye vagyok, Bosszúról szó sincs, Dolgozz, ne politizálj!)
