Orbán, Covid után

Higgyük el, hogy így van, fogadjuk el – hisz' ez a legjobb megoldás mindenkinek –, hogy másfél év trauma után visszanyerjük – egyszer és mindenkorra – a szabadságunkat. Bár, bánjunk csak óvatosan a szavakkal, hisz azt is hallhattuk az ország első emberétől, hogy a járványok és a migráció évtizede elé nézünk, akkor pedig nehezen hihetjük, hogy végleg fellélegezhetünk. 

Mellesleg ez már csak azért sem lehet igaz, mivel a kormány – az országgyűlés (hahaha) – változatlanul fenntartja a veszélyhelyzetet, szóval egyelőre csak a maszkot vehetjük le magunkról, a mindenről és mindenkiről gondoskodó állam változatlanul őrködik felettünk, kontroll nélkül. És így már el is érkeztünk témánk lényegéhez: vagyis hol tartunk most Covidon innen és túl. Milyen helyzetben van a magyar politika nagyjából háromnegyed évvel az országgyűlési választások előtt? Milyen reményei lehetnek az ellenzéknek, és milyenek a kormányzó pártoknak? Kijelenthetjük-e kilenc hónappal a választások előtt, hogy ezúttal – tizenkét év Fidesz uralmat követően –, nyílt a verseny, mindkét tábornak van esélye a győzelemre?

Az elmúlt időszakban azt megtanulhattuk, hogy bármennyire is közelinek látszik a megmérettetés, kilenc hónap tud nagyon sok is lenni. Az előttünk álló hónapok jelentős változásokat hozhatnak még. Ezért aztán csak azt állapíthatjuk meg, hogy 2021 nyarán – közvélemény-kutatások alapján–  vezet az összefogott ellenzék, de a különbség még nem akkora, hogy mandátumszámban is előzzön, tehát egy, most vasárnapi választás még a Fidesz parlamenti fölényét és további kormányzását hozná. Ehhez pedig tegyük még hozzá, hogy a verseny egyáltalán nem fair, főként, ha arra gondolunk, hogy az uralkodó pártok bármikor hozzányúlhatnak még a választójogi törvényhez, és hajlíthatnak rajta ismét egyet, hogy még inkább maguk felé hajoljon. Ez főként akkor következhet be, ha a vereség esélyét fokozottan érzik, vagyis ha azt tapasztalják: az ellenzék ereje egyre növekszik. Most, e pillanatban, nem ezt látjuk; egyesek szerint a Fidesznek van elég tapasztalata és rutinja ahhoz, hogy megossza az ellenzéki pártokat, belül és kívül is. Vannak ennek jelei, mint ahogy annak is, hogy a belső háborúk egy része magától is képes kirobbanni. Márpedig, ha a nyár elteltével is az együttműködés repedezni látszik, ha az előválasztás nem lesz képes a váltást akaró lakosságot tűzbe hozni, akkor a remélt kormánycsere elmarad.

Ha tehát azt a kérdést tesszük fel, hogy 2022 áprilisa sikert ígér az ellenzék számára vagy sem, nehezen tudunk rá egyértelmű választ adni. Az a felismerés, amely egy táborba terelte a váltásban érdekelt pártokat, és a Fidesz hatalmát megelégelő szavazókat csak egyik, persze elengedhetetlen feltétele a győzelemnek. A szavazóknak azt is látniuk kell, hogy ez az egység valódi, túlmutat Orbán leváltatásán, és visszahoz egy tisztább életet Magyarországnak. Ehhez viszont elképesztő mennyiségű munkát kell még elvégezni; a magyar társadalom egy jelentős része kizárólag a hétköznapi élete kisebb-nagyobb problémáival van elfoglalva, és egyáltalán nem látja a nagy képet – talán nem is érdekli. Nem érdekli például, hogy jól, vagy rosszul kezelte a járványt a kormány, megelégszik azzal, ha ő maga megúszta. Nem tud a 30 ezer halottról, de ha tud is róla, nem tudja, hogy az sok vagy kevés, hiszen neki azt mondták, hogy a legjobbak vagyunk a világon. És ezek a szavazók azt sem tudják, mit is jelentenek azok az alapítványok, amelyekről az ellenzék beszél, hogyan lesz abból Orbán Viktornak pénze, ha egyszer a miniszterelnök csak a saját fizetéséből él. Ezekhez a választókhoz nem jutnak el azok az információk, amelyek tiszta képet nyújtanának számára: mitől is gazdagodtak meg a NER kedvezményezettjei, miért maradtak ők szegények, miért vannak rossz állapotban a kórházaink, miért az egyházak lettek – egy kivételtől eltekintve – az oktatás legfőbb letéteményesei, miért adogatja oda kiváltságosoknak a Fidesz az állami vagyont, és miért uralja az összes komoly intézményt a hatalom? 

Nem könnyű ezt – kellő média-háttér nélkül – elmagyarázni a „magyar embereknek”, akik ugyan örülnek annak, hogy az Európai Unióhoz tartozunk, de elfogadják, hogy az EU valójában meg akar fojtani bennünket. Ők azt sem tudják, miért lenne a miniszterelnökük otromba, amikor übermencsezik, vagy gyarmatosítónak titulálja az őt bírálókat. Márpedig ezt a munkát, a felvilágosítást, senki nem fogja helyettük elvégezni, enélkül pedig a győzelmi esély a minimumra csökken. 

Mit is mondhatunk tehát az ország politikai állapotáról majd’ tizenkét év Orbán-kormányzás és másfél év járvánnyal terhelt időszak után? Csak azt, hogy a magyar politikai élet még zavarosabb, korruptabb és kiszámíthatatlanabb lett. A nagy lopások időszaka köszöntött ránk, pedig ilyenekből eddig sem szűkölködtünk. És egy olyan időszaké, amikor a hatalmon lévők mindent elkövetnek annak érdekében, hogy tovább növeljék a befolyásukat, rátegyék a kezüket mindenre és mindenkire, amely, és aki csökkentené uralkodásuk erejét, magukhoz vonzzák mindazokat, akik hajlamosak bizonyos csoportok kirekesztésére, és lerúgják magukról a nemzetközi kontroll lehetőségét is. 

Orbán, a magyar politika poszt Covid állapota egyre rosszabb állapotot mutat magáról. Ha így marad: lélegeztetőgépre kerülnek mindazok, akik ezt a rendszert le akarják bontani. Márpedig, most már tudjuk, a lélegeztetőgépről szinte esélytelen épen, egészségesen lekerülni.