Újra választásra készülnek a színészcsillagok

Huszonnégy évvel ezelőtt Schwajda György, akkori kormánybiztos, a Nemzeti Színház Részvénytársaság vezérigazgatójának javaslatára hozták létre a Nemzet Színésze címet, amelyet azóta öt tekintélyes színésznő és hét színész viselhet élete végéig. 

„Nem azt mondom, hogy a színház ne politizáljon, a színház maga a politika” – vélte a közelmúltban egy interjúban Szinetár Miklós, de azt is hozzátette: az előző rendszerben a művészet mégis csak „politikapótlék” volt. De ez már múlté, mostanra ezt a területet is megmérgezte a nézetek szembenállása és a gyűlölködés. Aszerint osztályozzák a művészeket, hogy ki melyik ideológiai csoporthoz tartozik, az pedig, hogy valaki tehetséges vagy tehetségtelen, másodlagossá vált a karrierjük szempontjából.   

Ahogyan valaki szellemesen megfogalmazta: az előző évtized tízes éveiben a NER mindenre éhes kisgömböce a kultúrát is felfalta. A színházfinanszírozás kérdése darázsfészek lett, pontosan tükrözte a politikai oldalak mozgásterét. A kormányzat „mindent uralni” törekvése ellen hevesen tiltakozik a baloldali kultúrpolitika, mondván, hogy a közpénz nem diszkriminálásra való, de ez is többnyire süket fülekre talál.  

Ebben a helyzetben szinte hihetetlen, hogy a politikai hullámok hosszú évekig elkerülték a hazai kulturális életnek azt az olimposzi magasságát, ahol a nemzet színészei „trónolnak”. Ebben persze az is szerepet játszik, hogy a cím odaítélésének szempontjain a Fidesz-KDNP kormányok még nem változtattak. A címet máig azok az idősebb, 62. életévüket betöltött művészek kaphatják meg, akik többek között kimagasló érdemeket szereztek a magyar színművészet, a nemzeti színjátszás fejlesztése, népszerűsítése terén.  

A sok-sok egyéb elvárás mellett az is követelmény, hogy a jelölt 40 évet töltsön a színészi pályán, vagy legalább 20 évadban, évadonként legalább egy szerepben a Nemzeti Színházban is fellépjen. Ez az a pont, ami a pártatlanságot illetően sokakban némi gyanút ébreszt: az új tag megválasztásakor mennyiben képes visszafogni magát a politikai elvárás, ha a nemzet színészei hagyományosan a budapesti Nemzeti Színházban gyűlnek össze az új tagot megválasztani? És ha meghozzák a döntést, a megválasztott művészt a Nemzeti Színház mindenkori igazgatója értesíti a kitüntetésről. Itt lép be napjainkban a képbe Vidnyánszky Attila, aki 2012-től áll a budapesti Nemzeti Szinház élén, és aki 2020. augusztus 1-től a Színház- és Filmművészeti Egyetemet fenntartó alapítványának kuratóriumi elnökeként durván beleavatkozott az ideológia-mentes művészképzés megszüntetésébe, belevitte a szembenállást, kirekesztést a teátrumok világába.   

Csáki Judit színikritikus ennek ellenére meg van győződve, hogy ilyen magasra talán még most sem csapnak fel a politika hullámai. Az olyan tekintélyes művészek, mint Almási Éva, Bodrogi Gyula, Cserhalmi György, Jordán Tamás, Király Levente, Lehoczky Zsuzsa, Molnár Piroska, Pogány Judit, Szacsvay László, Tordy Géza és Udvaros Dorottya mindent megtesznek azért, hogy fenntartsák maguknak a szuverén döntés jogát. „Ez persze nem jelenti azt, hogy a jelölési folyamatban nincsenek belső viták” – teszi hozzá a választás folyamatát jól ismerő újságíró. 

„Ahogyan a pápaválasztás titkaiba sem láthat bele a külvilág, a nemzet színészeinek zárt ajtók mögött folyó tanácskozásáról sem kerülnek ki részletek” – mondja egy anonimitást kérő másik közismert kritikus. Azért ő megjegyzi: amikor egy-egy nevet vitára bocsát valaki, nem lehet tudni, nem „súgtak-e” neki a háttérből valamelyik pártirodán, a minisztériumban, vagy éppen néhány szobával odébb, az igazgatói irodában. Ha nem is nevezi meg őket, de mint mondja, a szakmában mindenki pontosan tudja, melyik művész szíve melyik politikai buborékhoz húz.

Mihályi Győző, a Színházi Dolgozók Szakszervezetének elnöke is mosolyog a felvetésen, amikor feltesszük neki a kérdést: beleszólhat-e a politika a nemzeti színészeinek „szuverén” döntésébe? Ahogyan a megkérdezett kritikus is vélelmezi, a politikai aligha marad kívül a szobán, mert mind a két oldalról vannak a bent ülő tagoknak érzelmeik, kötődéseik, amelyeket a szakmán belül jól ismernek. De Mihályi szerint ezzel nincs semmi baj. A gyakorlat megoldja a problémát: a jelölőknek addig kell „gyűrniük” egymást, amíg konszenzusra nem jutnak. 

„Ha engem kérdeznének, én a Koncz Gábort jelölném” – jegyzi meg és érzem a hangján, van ebben némi „üzenési szándék”, de azért mindjárt hozzá is fűzi: ahogyan más fontos kérdésekben, ebben, és kisebb elismerések odaítélésekor sem szoktak nekik lapot osztani. „Felterjeszthetünk művészeket mindenféle kisebb-nagyobb kitüntetésre, de ismerjük a „határainkat”. Odáig persze nem merészkedünk, hogy mondjuk a Kossuth-díj esetében ez akár az eszünkbe jusson” – mondja.