Van jobb, és van bal, és ettől még mindenki magyar

Sokan és sokféleképpen leírták az okokat, és majdnem mindenkinek igaza volt. Egy dolgot felejtettek el megemlíteni, pedig a Nemzetmegvezető épp erre építette hatalmát: azt, hogy a magyar társadalomból hiányzik a szolidaritás. 
Nem az egyes emberekből – az egyes emberekkel többnyire nincs baj. Ha beteg gyereket, kidobott kiskutyát, utcára rakott családot látunk, aki tud, segít.

De viszont, azonban.

Amikor megvédték (lenyúlták) az emberek magán-nyugdíjpénztári megtakarításait, a szükségesnél jóval kevesebben háborogtak. Amikor kiderült, hogy dohányárut nem lehet boltokban árulni, és az ezzel való kereskedés csak a húsos fazék mellett helyezkedőknek hozhat hasznot, kevesen vonultak az utcára. Hallgatott az ország, amikor a Fidesz-közeli csókosok nyertek a földbérleti pályázatokon.
 Az sem verte ki a biztosítékot, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a kormány igazából nem tudta (talán nem is akarta) megsegíteni a devizahiteleseket. Hogy milliárdokat vontak ki az egészségügyből és az oktatásból. Hogy futball helyett stadionok épülnek.
A kormány pedig vérszemet kapott: rájött, hogy Orbán Magyarországán mindent meg lehet tenni. Belerúgtak hát mindenkibe, akibe csak lehetett: idősbe, fiatalba, kismamába, nagymamába, diákba és tanárba, ápolóba és ápoltba, közrendőrbe és közmunkásba.

Nem szólva a számtalan disznóságról – egyikből sem lett ügy.

A Nemzetmegvezető és csapata az ellenzékben eltöltött nyolc év alatt nem ült ölbe tett kézzel. Dolgoztak serényen, igaz, nem az ország, hanem a saját javaikért munkálkodtak. Nem azon agyaltak, hogy mit kellene tenni az egészségüggyel, az oktatással, a gazdasággal, és úgy általában az országgal, hanem azon, hogy miként lehet minél nagyobb hatalomra szert tenni. És ha már megszerezték, hogyan lehet ezt a hatalmat minél tovább megtartani. Szépen ki is találtak mindent, és hamar kiderült, hogy a papíron és laptopokon megfogant gondolatok a gyakorlatban is működőképesek.

A jogállam lebontása nem hozta izgalomba a magyar embereket. A jólét hiánya, a növekvő szegénység és a kilátástalanság fájt nekik, de behúzták fülüket-farkukat, mert féltek, hogy ha sokat ugrálnak, még azt is elveszik tőlük, amijük megmaradt.
Mégsem tart örökké, ami most van. 

Az már korábban is látszott, hogy a Nemzetmegvezető egy ma még ismeretlen időpontban a sajátjaitól kapja a halálos döfést. Valamelyik, ugrásra készen várakozó ifjútöröktől. Találgatások voltak, de senki sem számított arra, hogy egy akkor még jórészt ismeretlen lehet a befutó.
 Aki akkor rontott elő a fedezékből, amikor megérezte, hogy a Nemzetmegvezető már gyenge. Nem ura az akaratának és nem képes sem magán, sem másokon uralkodni. Jött valaki a NER kegyeltjei közül, aki meglátta a jelet. Nem a rendszerrel volt baja, hanem azzal, hogy rájött: a Nemzetmegvezetővel és társaival hatalmas bukás lesz a vége. Hogy mentse a menthetőt, feltalálta az Orbán, Rogán, Szijjártó, Gulyás, Kocsis (a sor folytatható) nélküli Fideszt.

Azt mondja, hogy nincs jobb, nincs bal, csak magyar. Ezzel nem csak az gond, hogy néhai Csurka István is hasonlóképpen fogalmazott. („Se nem jobb, se nem bal, keresztény és magyar.”) Az a fő probléma ezzel a kijelentéssel, hogy nem igaz. Merthogy vannak jobb- és baloldali emberek, akik egyaránt a nemzet részei. A nemzet egysége ugyanis nem azt jelenti, hogy ugyanazt kell gondolnunk a világról, hanem azt, hogy az eltérő nézetek egymással versengve, de békésen megférnek egymással.

És végül egy idézet Tóta W. Árpád HVG-ben megjelent publicisztikájából. „A Tisza Párt minden bizonnyal nyerésre áll. Akik nekik szánják a szavazatukat, azok szabadabb Magyarország reményében döntenek így. Ebben el kell férniük azoknak, akik büntelenül és tisztességesen küzdöttek, dolgoztak és vesztettek másfél évtizeden át. Akik napról-napra megmutatták, hogy itt nem mindenki fideszes. Akkor is, amikor Magyar Péter még meg sem mukkant. Nem őket kell legyőzni. És még az is lehet, hogy van mit tanulni tőlük.”