Völner nem csak egy hibás alkatrész

Kétségtelen, ez sokkal súlyosabb állítás, mintha szétszálazzuk, hogyan, miként és mennyi pénzhez jutott hozzá a Völner-család, hogyan fosztogatták az állami pénzeket, sokadmagukkal. Ihász úgy fogalmazott: az eset számára olyan, mintha a kulcslyukon bepillantva ráláttunk volna az egészre, azaz feltárult volna előttünk a Fidesz működésének egész rendszere. Másként: Völner Pál története, a família mesés gazdagodása nem egy kivételes eset, ellenkezőleg: pontosan ez történik a hatalom szobáiban. Márpedig, állítja a volt főügyész, arra lenne szükség, hogy ezt a rendszert pontosan lássák az emberek, végre felfogják, hogy itt 12 éve nem történik más, mint a közpénz módszeres és következetes átemelése a magánszférába. De persze nem igazságosan szétterítve, dehogy! Nagyon is egy kiválasztott réteg, amely hozzájut ezekhez javakhoz; legyen az készpénz, vagy ingatlan, vagy bármely vagyonelem. A végkövetkeztetés, Ihászé, már nevezhető politikainak, bár azt gondolom, hogy egy normális országban nem így lenne, azaz: ennek a rezsimnek buknia kell.

Magyarország azonban kivételes hely, még a környező kelet-európai, egykoron hasonló berendezkedésű országokétól is elüt; itt valahogy a társadalom kevéssé jön izgalomba attól, ha a szeme láttára lopják el az ő pénzét. Más, valamikori szocialista országban látványosan szembemegy a társadalom a hatalom korrupt lépéseivel, szinte mindenhol látunk példát – Bulgáriában, Csehországban, Szlovákiában –, hogy a hatalom embereit belebuktatják a korrupcióba.

Nálunk viszont a köznép megejtő nyugalommal figyeli, mi minden történik fölötte, mintha csak ezek az ügyek egyáltalán nem érintenék őket. Pedig bizony érintik.

Völner Pál – igaza van Ihásznak – csak egy a sok közül, vagy másként: egy a kevesek közül, akiknek rejtett módon gazdagodik a családja. Sőt: ő még az ügyetlenek közé tartozik, hisz' a rendszeresen juttatott 2-5 milliós kenőpénz aprópénznek számít a NER világában, ugyanakkor valószínűleg nem is a legjobb formája a lopásnak. Völner tehát – megállapíthatjuk – a másodosztályú tolvajok világhoz tartozik; szerzésében nincs semmi innováció és nem is transzparensen történik. A „nagyok”, a felnőttek nem így csinálják, nem kalózként fosztják ki a társadalmat, hanem előttünk, törvényekkel megerősítetten. Szóval az a főügyész által említett kulcslyuk itt nem is játszik szerepet, nem kell nekünk leselkednünk, hogy lássuk, mi folyik odabent. A szemünk láttára emelik magukhoz a közvagyont, és gyorsan hozzáteszik: nincs itt semmi látnivaló. Csakis azért veszik el, ami a mienk, mert nekünk akarnak jót, és csak azért bízzák az állami pénzt, ingatlanokat, stb. a saját embereikre, mert bennük ideológiailag meg lehet bízni. És a hétköznapi ember már itt elveszti a fonalat, bólint egyet, és azt mondja: biztosan így van ez jól.

Ha viszont innen közelítem Völner esetét, azt kell hinnem: jó, hogy így történt, mert ezt az egyszerű megoldást, amit Völner választott – ide nekem a pénz egy részét – könnyű értelmezni, ezt értik az emberek, egész életükben sok ilyennel találkoztak, legfeljebb nem a hatalom csúcsain. Tudta azt mindenki a pártállam idején is, hogy azoknak ott, a kiválasztottaknak mindent szabad, de legalább vidámabban élünk, mint más országok – vö: a legvidámabb barakk – és legalább Kádár nem lop. Mára viszont már messze nem Magyarország a legvidámabb barakk, és már Kádárunk sincs. Akkoriban a főtitkár, a hosszú hatalom okán, már nem tudott gátat vetni az alacsonyabb – mondjuk így: Völner-szintű – lopásoknak, kihágásoknak, privilegizált helyzeteknek, most pedig már az első, no nem, a második lépés után túlhaladtak a „ne mi nyerjük a legtöbbet” elvén. Feltehetően ez lehet az oka annak, hogy a mai Vezér már nem uralja a teljes hátországát, legalábbis abban az értelemben nem, hogy értesülne minden „akcióról”.

Nagy eséllyel állítom: fenn, a tetőn Völnerről sem tudtak. Ők ugyanis tudják – ők vagy ő, azt nehéz eldönteni innen lentről –, hogy a XXI. század új megoldásokat követel, kiváltképp, ha van 133 bátor emberem. De ez a 133 másként is bátor; belemegy ilyen kalandokba, kenőpénzeket fogad el. És – újra Ihásszal – ezt látjuk a kulcslyukon keresztül. Orbánéknak nem marad más lehetőségük, ha már így alakultak a dolgok, mint hogy betömjék azt a lyukat, és egyedi esetté konszolidálják Völner Pál tetteit. És mert ezt teszik, voltaképpen érdektelenné is válik, hogy mi itt a konkrét folyamat, mikor és hogyan értesültek a kormány emberei Polt Pétertől a volt igazságügyi miniszterhelyettes érintettségéről. Megpróbálják elhitetni, hogy nem a rendszer működik így, megpróbálják kitakarni előlünk azt, ami – hitünk szerint – már kitakarhatatlan. Vagyis azt, hogy Völner Pál egy velejéig korrupt rendszer hibás alkatrésze, akit ha kicserélnek, minden hibátlanul működik tovább.

Volna dolga az ellenzéknek: látni, és láttatni, hogy tele vagyunk szofisztikált Völnerekkel, és tudatosítani: ez a rendszer már nem javítható. Nem egy alkatrészt, az egészet ki kell dobni.