Kinek a törvénye?

Aki a felszínt látja csupán, az konstatálhatja a megtörténteket és megismerheti a követeléseket s persze azt is, hogy az einstandolásra „felülről” kinevezett kuratórium – egyébiránt erre rátermett – vezetője hogyan panaszkodik, amiért nem sikerült első nekifutásra, izomból (persze ő tárgyalást és meg nem hallgatást emleget) tokkal-vonóval behódoltatnia az SZFE-t. Szerinte ugyanis vannak ottan „kirekesztő gondolkodásúak”, mint a név szerint említett Karsai György, akinek nem is tudná elmagyarázni, hogy „mi az hogy nemzet, haza és kereszténység, de szakmai párbeszédet szerinte tudnának folytatni”. Őt tán ki is rekesztené, ha nem is azonnal, hanem mondjuk csak amikor a párbeszédük nem a (főnök) kedve szerint zárul…

Na most, akinek erről sem jut eszébe nyomban a népies-urbánus vita folyamatos forrón tartása, a 2011-es filozófusper, a CEU elmarása, a MTA intézményhálózat leigázása, a kulturális, művészeti, tudományos és oktatási struktúra lépésről-lépésre történő megszállása, a hatalom számára nem kívánatosak elsorvasztása és a többi „átállítása”  – szóval az egész istenverte kultúrharc –, az vagy újszülött (aki azt hiszi, hogy mindez csak vicc, és annak is új) vagy talán a magyar valóságról mit sem sejtő, távol élő inuit, busman, aboriginal bennszülött.

Pedig egyáltalán nem mókás ami itt zajlik. Nagyon nem az. És egyáltalán nem is új. Annyira nem, hogy amikor 2018-ban a kötcsei polgári pikniken Orbán Viktor azt fejtegette: „indokolt az az igény, hogy a saját politikai oldalának ne kelljen szégyellnie jobboldaliságát vagy magyarságát” s az ATV szerint, még arról is beszélt, hogy a kultúrharcnak intézményi szinten is változásokat kell generálnia, továbbá ezzel kapcsolatban a „háború” meg a „küzdelem” kifejezést használta, szóval, akkor már sejteni lehetett: a várható einstandolást jogszabály is alátámasztja majd. És 2019 decemberében – minden tiltakozás ellenére – el is fogadta a fideszes többségű parlament a „kulturális törvénycsomagot”.

Lett tehát a kulturkampfos térhódításhoz „törvényes” hivatkozási alap. És a kurzuskövető homogén „magunkfajtaságot” akarók hivatkoznak is rá. Mint a minap is tette a Színház- és Filmművészetért Alapítvány kuratóriuma. A Vidnyánszky Attila vezette testület szerint,

„Az SZFE jogi helyzete egyértelmű és világos, az alapítvány a hatályos jogszabályok mentén dolgozik, és határozottan erre hívja fel az SZFE minden dolgozóját és hallgatóját is”…

Nyilvánvaló: tök mindegy, hogy mit mondanak, mit ígérnek, mit vádaskodnak, mit panaszkodnak a kiszemelt áldozatok „tűrhetetlen ellenállása” örvén a vidnyánszkyk, a palkovicsok, s a többi hasonló figura. Ők a hatalom „törvényesített” akaratának végrehajtói csupán. Ha lassan, kompromisszumok árán hódítják el vagy ha türelmetlenül, heves rohammal veszik is be a megszállásra kiszemelt területeket, a lényeg ugyanaz. Ha törik, ha szakad, csakis a Pásztor-fiúk diktálnak a grundon. És szabadon, gátlástalanul einstandolhatnak bármit, amíg csak ők uralkodnak a centrális erőtér központjában, s bármikor úgy törvénykezhetnek, ahogy a hatalmasaik érdeke diktálja…

És ez sem új dolog ám! Régi népi játék. A területszerzésről szól. A neve az: késjáték . És lehet nagyban is játszani. Láthatjuk. Látjuk is. Akik pedig ez ellen a pengedobálás ellen elszörnyedve tiltakoznak, azok tán jobban szeretik a hazát, mint akik bármi áron, csakis egyfélének akarják látni. Mert az előbbiek olyannak szeretik, amilyen a valóságban: sokfélének. Amiben vannak népiesek és urbánusok, konzervatívok, liberálisok, szocialisták és zöldek, mindenféle vallásúak és meggyőződésűek, hagyományőrzők és felfedezők, újítók, vannak nemzetiségiek és kisebbségiek. És mindannyian magyarok! Varietas delectat.

A késdobálás, a közös grund, a hon feldarabolása – bármiféle belső „területének” kisajátítása, a többi magyartól elrablása, egyoldalú, érdek-vezérelt leuralása – értelmetlen. Épp annyira, mint A kaukázusi krétakörben a gyermek szétszakítása lenne.

És Brecht darabjánál maradva: aki a Színház- és Filmművészeti Egyetemet szereti, az bizony megvédeni akarja. Nem pedig – akár a széttépése árán is – kirángatni a krétakörből, hogy erővel megszerezze.