Nekünk Trianon kell
„Magyar az, akinek fáj Trianon”. Patrubány Miklós, a Magyarok Világszövetségének elnöke dobta be a köztudatba ezt a magvas gondolatot, 2000. május 25-én, a Magyarok V. Világkongresszusán. Patrubány emlékezete szerint, „a pillanat ihlete alatt futott ki” a szájából ez a magyarság-meghatározás, és a Budapesti Kongresszusi Központot megtöltő háromezer küldött olyannyira megértette az üzenetet, hogy „percekig tartó tapssal szakította félbe a beszédet.”
Nem vitatkoznék egy ilyen kiváló koponyával, inkább csak kiegészíteném a szavait. Mégpedig azzal, hogy azok is magyarok, akiknek nem Trianon fáj a legjobban, hanem az éhező gyerekek, a kilakoltatott családok, a megállíthatatlanul terjedő gyűlölködés, a szomorú, leszakadó Magyarország. De ne legyünk ünneprontók, hiszen ünnep készülődik, ajándékot kapunk a kormánytól. 5 milliárd forintba fáj nekünk az adóforintjainkból fizetett ajándék. Eredetileg a trianoni békeszerződés 100. évfordulóján adták volna át, ám a koronavírus, akinek nem fáj Trianon, közbeszólt.
El kellett halasztani az átadást, de jó lesz az augusztus 20-án is.
Azon végképp ne akadjunk ki, hogy az a miniszterelnök avatja fel a műtárgyat, aki pályája kezdetén, még liberális korszakában, társaival együtt kivonult a parlamenti ülésteremből, amikor az Antall-kormány meghirdette a Trianon emléknapot. Ne rágódjunk ilyen részleteken, mert a múlt folyamatos fölemlegetése nem visz előre. Inkább örüljünk annak, hogy az Alkotmány utca Kossuth térhez közeli végére tervezett emlékhely szép, veretes nevet kapott: úgy fogják hívni hivatalosan, hogy a Nemzeti Összetartozás Emlékhelye.
Egy 100 méter hosszú, négy méter széles és négy méter mély árkot kéretik elképzelni, mely árok falán Magyarország 1913-as összeírás szerinti helységnevei olvashatók, a végén pedig egy gránittömb található, közepén örökmécsessel, ami a nemzeti összetartozás gondolatát jelképezi.
Vagy nem. Nem kell jósnak lenni hozzá ugyanis, hogy a nevezett árok (verem?) nem a nemzeti összetartozás, hanem a Nemzeti Széttartozás Emlékhelye lesz. Rövidítve: NESZE.
Nesze neked Trianon! Amiről józanul, minden magyarkodás nélkül, annyit érdemes elmondani, hogy igen, valóban igazságtalan és fájó döntés született a versailles-i kastélyban. Igazságtalan és fájó, mert a győztesek – tisztelet a kevés kivételnek – igazságtalanul és a legyőzöttek kárára szoktak dönteni.
És akkor most nem mennénk bele abba sem, hogy mihez kezdett a 2010 óta erőből kormányzó, győztes Fidesz a kétharmadával Magyarországon. Felvirágoztathatta volna az országot, mert semmilyen erő nem állt útjába ennek.
A NESZE nevű építmény egy árok. Árok az összetartozást leginkább akkor szokta jelképezni, amikor betemetik. Amikor kiássák, vagy mélyítik, az nem az összetartozást, hanem a széthúzást jelképezi. Vagyis, nem azt, ami összeköt, hanem azt, ami elválaszt egymástól.
A trianoni döntés, mint minden olyan „megállapodás”, amelyet nem egyenrangú felek írnak alá, igazságtalan volt, ugyanakkor történelmileg – mivelhogy a történelmet a győztesek írják – logikus is egyben. Ebből a megközelítésből, no meg a jelen realitásaiból kell emlékezni a 100 évvel ezelőtt történtekre. Siránkozni a modern Európában azonban teljesen hiábavaló és kontraproduktív. Aki autózott már például a horvát tengerpartra, és nem kellett megállnia a határnál, azt tapasztalta, hogy Rijeka (Fiume) most is éppen olyan messze van Budapesttől, vagy bármelyik magyarországi településtől, mintha még most is Magyarország része volna.
A Trianonban történtekre nem egy árok a megoldás. Hacsak nem a cél, hogy az összetartozás helyett a széttartozás érzetét keltse az amúgy is egymásnak ugrasztott magyarokban.
