Nem ilyennek képzeltem a rendet

Egyébként is: van erről vita, hogy elegendő-e, ha mindenki a kormányfővel foglalkozik, az ő mondatait, lépéseit bírálja, vagy lejjebb kell szállni, azaz az őt kiszolgálókat kell célba venni? Illetve: az ellenzéknek alternatívát kell kínálnia, nem pedig az Orbán-rendszert bírálnia. Meg azon lamentálni, hogy ez már rendszer-e, és ha az akkor, micsoda? (Tudják: autokrácia (saját lelemény…), diktatúra, stb).

És miközben ezen filozofálgatunk, jön maga Orbán Viktor és mindent félresöpör. Nem tudom, megfigyelték-e: vannak ilyen nagy időszakai, amikor szinte naponta magához vonja valamelyik csatorna mikrofonját, és olyanokat mond, hogy napokig róla zeng a sajtó. Hogy mit zeng, az már kicsit eltérő, de azért a kórus hangja sokkal erősebb; a kilencven százaléknyi kormánypárti média egymást felülmúlva dicséri őt, mi pedig, a szerény hangú ellenzék belekapaszkodunk a legsutább, bosszantóbb, irritálóbb mondatokba, azokat mantrázzuk, teljesen hatástalanul, következmények nélkül. (Erre szokták mondani a hatalom krónikásai, hogy ha itten diktatúra lenne, már rég elvitt volna a fekete autó, de lám, itt vagyunk, senki sem bánt bennünket, de az egész úgy hangzik, mintha valójában azt szeretnék, ha mégiscsak elvinne bennünket az a fekete autó…)

Itt vagyunk tehát, de azért csak óvatosan örvendezzünk; ki tudja, mit hoz a jövő?

De ezt a pesszimizmust tényleg tegyük félre, legalább most, a szent ünnepen. Azokon a napokon, amikor illik szeretnünk egymást, vagy úgy csinálni, mintha nem kívánnánk a másiknak fekete autót. Igen ám, és még mindig itt vagyunk a dilemmánál: nem arra számít-e vajon a miniszterelnök, hogy ő fogja uralni, ezekben az időkben is, a közbeszédet, vele, az ő üzeneteivel foglalkozik majd a nyilvánosság valamennyi avatott és avatatlan szereplője. Vajon nem épp az a cél, hogy a karácsonyi napokat is elfoglalja a miniszterelnök? Mellesleg az a miniszterelnök, aki két hete még a világsajtó páriája volt, az európai egység rosszfiúja, akit ki kellett küldeni az óráról, aki a kontinens nagyfiúitól intőt kapott (T. Szülők, Viktor fiúk ma újra meg akarta akadályozni, hogy Európa előre haladjon, ezért kiküldtük a folyosóra, de visszatérve sem viselkedett helyesen, ezért megjutalmazom némi pénzzel. Kérem a T. Szülőt, hogy figyeljen oda Viktorra, mert megint a magáéra fogja költeni a kapott összeget…)

Igen, a világsajtó páriája volt, és itthon sem kapott egyetlen jó szót sem az ellenzéktől; Brüsszel több volt, mint megaláztatás Orbán számára. Még a saját kórusa sem tudott kellő erővel szembeszállni, és mint minden alkalommal, amikor baj van, megakad a tű a lemezen, recseg-ropog a hang, az őt védelmezők hangja. Egészen addig – és ennek ideje változó –, amíg meg nem találják a megfelelő ellenkommunikációt, vagy a megfelelő ellenséget. A kettő persze sokszor egybeesik.

Nos, a gyászos brüsszeli órák után elérkezett az idő a térfoglalásra, a média csatornáinak eltömítésére – Orbán Viktorral persze. Így aztán a bevezetőben feltett kérdés nem lehet kérdés többé; a választ maga a miniszterelnök adja, adta meg. Sorozatban szólalt meg különböző fórumokon, valósággal megsorozott bennünket. Besétált a TV2 stúdiójába, majd nemzetközi sajtótájékoztatót tartott, odaült az udvari kérdező, Bayer Zsolt mikrofonja elé, és hagyta magát keresztre feszíteni házi nagykövete, a Nemzeti Sport főszerkesztője által. És mindenütt hozta önmagát, hozott egy-egy emlékezetes jelenetet, mondatot, hogy összességében, azon kívül, hogy ő a legnagyobb magyar, illetve az ellenzék inkább csak hazaáruló, nem mondott semmit. Persze most cáfolom önmagam, hiszen fentebb írtam, hogy mindig volt, van egy-egy mondata, ami megjegyezhető, gyűrhető, értelmezhető, és noha hosszabb távon egyik sem vet rá jó fényt, akkor és ott jól hangzik, működik, hat. Például a Tv2-s interjúból megtudhattuk, hogy a karácsonyi készülődésben az ő dolga a kemence begyújtása – Budapesten, Hatvanpusztán, Felcsúton? – és a csúcs felhelyezése. A nemzetközi sajtótájékoztatón, hiába okoskodott a kérdezésre szakosodott újságíró lány, csak annyit vihetett haza a megháromszorozódott miniszterelnök fizetés miértjét firtatva, hogy más mindenki kapott már emelést, ő csak a legvégén. Bayer Zsoltnál az derült ki, hogy most már kérdőjelek nélkül állítható: a nekünk járó uniós pénz Ukrajnába került, majd – és ez aztán tényleg újdonság – a pénz kilencven százaléka Amerikában landolt. És végül, a sportlapból megtudhattuk, hogy tizenhárom éves uralkodás legnagyobb hibáját akkor követte el, amikor nem 90 ezres stadiont épített Budapesten, hanem csak 65 ezreset. (Ja és még annyit, hogy Budapest majd akkor kap pénzt tőle, ha a főváros, a fővárosiak megérettek már egy olimpia rendezésére…)

Nos, ezt kaptuk tőle, mi fővárosiak, egyenesen a legfőbb hadúrtól, hogy nem vagyunk érettek. Valószínűleg nem pusztán az olimpiára, arra sem, hogy figyelemre méltasson bennünket, mármint Orbán Viktor – az állam én vagyok! –, ezért szép sorban elvesz tőlünk mindent, ami mozdítható.

Ő maga, hisz' minden rajta múlik. Ezért is foglalkozunk vele annyit, ezért nem megkerülhető. Így válik rendszerré a nevét viselő szisztéma, és mi így csúszunk bele egyre inkább a józsefattilai világba. „...Kifoszthatna engem,/hisz védekezni nincsen semmi kedvem,/míg nyomorult vagyok./

De, és ez most az üzenet, maradva a költőnél: „Emberek, nem vadak -/ elmék vagyunk! Szívünk, míg vágyat érlel, / nem kartoték-adat. / Jöjj el szabadság! Te szülj nekem rendet”

Mert én – én sem – „nem ilyennek képzeltem a rendet.”

Levegőt!