Orbán hajthatatlan, már maga is elhiszi az általa felépített virtuális valóságot

Még csak tíz nap telt el azóta, hogy Magyarország átvette az Európai Unió soros elnöki tisztét, amiről Orbán előszeretettel azt sugallja a nemzetközi színtéren, mintha ezzel ő lenne az EU elnöke a következő hat hónapra. Ugyanakkor e nem egészen két hét alatt már annyi cáfolatot és felháborodást váltott ki a húzása, kavarása, amennyi több évre is elegendő lenne egy józan politikus számára, s amitől észhez térne. Ezúttal nem az „áldott” belpolitikai tevékenységére gondolunk, hanem azokra a húzásaira, amelyekkel az uniós és/vagy a nemzetközi színtéren húzta ki a gyufát. 

Orbán „békemissziója” szemmel láthatóan óriási felháborodást váltott ki az ország szövetségesei körében az unióban – és egyébként a NATO-ban is –, amit csak fokozott, hogy azt érzékelteti, mintha az EU nevében járt volna el Moszkvában és Pekingben. Ha nem lenne hosszú, s egyre hosszabb lajstroma az EU alapértékeit, a demokráciát földbe tipró orbáni lépések sokaságának, akkor talán nem is váltott volna ki olyan heves reakciókat az uniós partnerek körében a magyar vezető „ámokfutása”, de ezekkel már betelni látszik a pohár. Sorra érkeztek a reakciók, válaszlépések, melyek között éppen úgy megtalálható a régi-új bizottsági elnök, Ursula von der Leyen elmaradt budapesti látogatása, mint a bizottsági vezetők szokásos egyeztetése a soros elnökséget adó ország fővárosában, vagy annak a kilátásba helyezése, hogy az előttünk álló hat hónapban a vezetők helyett csak brüsszeli bürokraták jönnek majd egyeztetni Budapestre, a soros elnöki tisztet betöltő Magyarország illetékeseivel. 

Vajon ez hogyan hat, egyáltalán, hat-e Orbánra, hajlandó-e esetleg némi finomhangolásra, ne adj’ isten, módosításra? Horn Gábort kérdeztük. 

A Republikon Intézet vezetője határozott nemmel válaszolt. Orbán egyhetes ámokfutását győzelemként éli meg – magyarázta, megjegyezve: bizonyos értelemben, a pártcsoport létrehozása esetében még igaza is van. Összenőtt, ami összetartozott, az uniós szélsőjobbos világban a meghatározó részvételével létrejött az új pártcsalád, ami komoly politikai siker a számára. Az európai mainstream által joggal megvetett hármas útját pedig Orbán hazai és külföldi hívei úgy ítélik meg, hogy lám-lám, tényleg ő maga a béke letéteményese.

Mindezek miatt sem fog korrigálni, de azért sem, mert még csak nem is érzi úgy – sem ő, sem az övéi –, hogy ezt kellene tennie. Sőt!  Azt gondolják, hogy győztesként került ki a hosszú menetelésből, miután nem pusztán befogadták egy pártcsaládba, hanem egy pártcsalád létrehozói között van – fejtegette a politikai elemző, hozzátéve: az persze már más kérdés, hogy ez az új pártcsalád – a Patrióták Európáért – alapvetően az így valójában szétvert Identitás és Demokrácia család tagjainak a részvételével jött létre. Ez pedig pont olyan, mint amikor egy csapat veréb felrepül, majd a madarak más-más ágakra szállnak vissza, azaz: ettől nem lett több szélsőjobbos képviselő az Európai Parlamentben, bár Orbán Viktor szerepe kétségkívül tényleg megváltozott.

Orbán ezzel is visszagazoltnak látja az általa bírált politika helyességét, „amit a magam részéről végtelenül veszélyesnek tartok, s ami Európa egésze számára nagyon komoly – és egyre súlyosabb – problémát jelent”. Olyannyira, hogy ennek a folytatásába az Európai Unió akár bele is roppanhat. Egy széteső, koordinálatlan, a szélsőjobb populizmus felé nyitó, az alapvető európai értékeket megkérdőjelező politika esetleges felerősödése felvetheti a kérdést: meddig tartható fenn az EU. Emmanuel Macron elnök ugyan egy huszárvágással elérte, hogy 2027-ig valahogyan fenntartja Franciaországban a mainstreamet; az őszi választások előtt álló Németországban közben recseg-ropog a koalíció; s Olaszország is billeg – fejtegette Horn Gábor, aki az európai politikai elit hibájának tartja, hogy Giorgia Meloninak a lehetőséget sem adták meg a középre húzódásra, betolva őt Le Pen és Orbán markába. Kérdés, mi lesz a vége – jegyezte meg Horn. Mindenesetre ő ezen körülmények közepette esélyt sem lát arra, hogy Orbán kiigazítson, arra inkább, hogy folytatódhat az európai integráció szétforgácsolódása és ezzel az Európai Unió gyengülése.

S annak van-e szerinte realitása, hogy Orbán viselkedésére reakcióként az EU mainstreamet képviselő erők még jobban „bedurvuljanak?” – kérdeztük. Annyiszor láttuk már beindulva az EU-t – mutatott rá, példaként említve a 7. cikkely szerinti eljárást Magyarország ellen, a megrovásokat, vagy éppen a támogatások megvonását –, de láthatóan ezek mind nem számítanak Orbánnak, aki csak megy tovább ezen az úton. A hazai hívei számára sem jelent gondot ez az évek óta tartó tehertétel, holott ez a hazai elszegényedés egyik oka. De továbbmenve, láthatóan erre nem csak Orbán hívei nem reflektálnak, a magyar választók egy további, nem a NER-ben, nem Orbánban gondolkodó része sem, azok – például Magyar Péter és hívei – szintén azt gondolják, hogy Magyarországnak igenis jár a pénz.

Ezzel együtt is nagy fellélegzés volt itthon és az EU-ban június 9-én, hiszen – bár erről nem igazán esik sok szó – az Európai Parlamentben Európa hívei megtartották a kétharmadukat. Igaz, a szélsőjobbon akkora a csinnadratta, olyan mértékű a trollkodás, hogy az elfedi Orbán súlyos kudarcát, azt, hogy a várakozása és meggyőződése ellenére, nem sikerült elfoglalni sem neki, sem a szélsőjobbnak Brüsszelt, a szélsőjobb nem vette át a hatalmat. 

Vajon az sem tétel a büszke Orbán számára, hogy most már borítékolhatóan teljesen kudarcos lesz Magyarország soros elnöksége? – vetettük fel. „Bár nem akarok Orbánnak sem a pszichológusa, sem az analitikusa lenni, szerintem már ő maga is elhiszi az általa felépített virtuális valóságot, s abban a világában nem úgy ítéli meg, mintha pária lenne, hanem úgy, hogy egyre inkább a brüsszeli bürokraták, az általa baloldalnak beállított erők válnának páriává” – mondta Horn Gábor. Orbán csak építi tovább a saját virtuális, álságosan hazug valóságát, amiben mindent rendben lévőnek talál. Elmegy Ukrajnába, amit mindaddig fontosnak lehetett tartani, amíg másnap el nem utazott Moszkvába, hogy azzal a féktelenül undorító agresszorral üljön egy asztalhoz, s utóbb meg azt a felháborító mondatot is kiejtse a száján, hogy ő ismeri az oroszokat, amivel azt sugallja, mintha Oroszországban minden rendben lenne. Azt is úgy állítja be, mintha az utána általa felkeresett – és egyben csodált – Kína nem a diktatúra netovábbja, egy ócska kommunista diktatúra lenne.