Tények és aggályok: kétarcú a hazai pénzromlás?

Ezen a héten, kedden, 25 bázisponttal csökkentette az alapkamatot a Magyar Nemzeti Bank (MNB) Monetáris Tanácsa. Így az alapkamat mértéke 6,5 százalékra változik a korábbi 6,75-ről. Virág Barnabás alelnök a kilátásokról kijelentette: a júniusihoz mérten némi emelkedéssel számolnak, de ennek ellenére folytatódik a dezinfláció. Az idén a forint vásárlóereje még 3,5-3,9 százalékkal, 2025-ben 2,7-3,6 százalékkal romlik, de 2026-ban az infláció jó esetben már csak 2,5-3,5 százalék között alakul majd. Hozzátette: az inflációs érzékelés csak lassan követi a dezinflációs folyamatot. 

„Az infláció mértéke Magyarországon kényes politikai kérdés, amióta jó egy évvel ezelőtt a miniszterelnök „megkérte” a gazdasági szakembereket, hogy tegyenek meg mindent az infláció egy számjegyűre csökkentéséért. Egy hónappal később, a 2023. októberi jelentésében, a KSH máris 9,9 százalékos eredményről számolt be” – emlékeztetett egy korábban már nagy port kavart vitára a GKI vezérigazgatója. 

„Nem csaltunk!”, védekezett akkor egy emlékezetes nyilatkozatban a KSH, mondván, hogy mindössze egy „technika változásról” van szó, ezentúl az uniós statisztikai hivatal „egységérték” meghatározása alapján számolnak átlagot a „rezsicsökkentett” és a „lakossági piaci” áram és gáz árából. „Abban talán igazuk is van, hogy egy harmonizált módszert alkalmaznak, de azért máig foglalkoztatja az érintetteket, hogyan számolhatnak árcsökkenéssel, amikor egyetlen forinttal sem kellett kevesebbet fizetni sem a gázért, sem az elektromos áramért?” – tette fel a jó ideje levegőben lógó kérdést ismét a vezérigazgató. 

Úgy érzi, ez a gyakorlat a hazai inflációs tendenciák elemzésekor tartósan nyitott kérdés maradhat, hiszen amennyiben egy vásárolt összeget tekintenek az infláció egyik mérési adatának, akkor mi lesz majd a téli számokkal, amikor esetleg az energiaszámlák megugranak? Vagy hogyan lehet majd korrigálni az inflációs adatokat, amikor, mondjuk, hideg tél van, és hirtelen megemelkedik a fogyasztás, esetleg közben még a külső energiaárak is megemelkednek? „Mi ezt soha nem tartottuk értelmes megoldásnak, de a KSH ragaszkodik hozzá. Nyilvánvaló, a kezdet-kezdetén, amikor még 60-70 százalékot tett ki az áremelkedésben, persze jól jött, hogy utána minden hónapban az inflációt csökkentő tételként lehetett vele számolni.” 

A másik, ami a pénzromlás tartós csökkenésével kapcsolatos szakmai aggályokat táplálja, egy friss, szintén technikai jellegű kifogás. A közelmúltban bevezetett betéti díjak inflációs hatásának mérése körül is viták vannak, robbantak ki. A fogyasztó szemében az üdítős palackért felszámított 50 forintos visszaváltás díj nem tétel, jön is, megy is gondolja az ember. Pedig amikor a polcról leveszi az addig 300 forintos terméket, és a pénztárnál már 350-et kell fizetnie érte, máris jelentős emelkedést érzékel. Eközben a közbeszédben kevés szó esik arról, hogy csupán ez az új intézkedés összességében – a vásárolt fogyasztásra vetítve – majdnem egy egész pontos áremelkedést generál éves szinten, miközben az „elszámolást” a KSH ismét „okosban” oldja meg. „Azt a változatot választotta a hivatal, és ezt az EUROSTAT sem kifogásolja, hogy feltételezi, a betétdíjas holmik túlnyomó többségét visszagyűjtik, s akkor nem kell beleszámítani az 50 forintokat az inflációba. Most a MOHU által megadott adatok alapján úgy látszik, valószínűleg 50 százalék körül lehet a visszagyűjtési arány, de az inflációs jelentésben máris úgy számolnak, mintha mindenki megitta volna a benne levőt, és már rohanna is vissza a boltba, hogy visszakérje a betéti díjat. Miközben tudjuk, hogy vannak olyan helyek, ahol nem is nagyon tudják visszaváltani, és az sem biztos, hogy mindenki beáll a sorba egy üveg palackkal a kezében Tehát csak ezért is érdemes lenne ezt normálisan számolni” – hívja fel a figyelmet Molnár László az infláció mérésével kapcsolatos újabb problémára. 

A hétköznapi emberek többsége nem a havi vagy éves jelentésekben közölt számok alapján vesz tudomást a zsebében lévő jövedelem vásárlóértékéről, hanem az árakból, amikor belép a boltokba. A számokkal persze lehet trükközni, „papíron” lejjebb húzni az inflációt, valójában azonban a fogyasztó közérzetét nem lehet becsapni.  

Augusztusban 3,4 százalék volt az infláció Magyarországon, ami már csak a negyedik legmagasabb volt az Európai Unióban. Romániában 5,3 százalék, Belgiumban 4,3 százalék, Lengyelországban pedig 4 százalékos volt ez az adat az előző hónapban. Ezzel szemben az Európai Unió éves fogyasztói árindexe augusztusban csak 2,4 százalék volt, ami arra utal, hogy a legeredményesebb országok a drágulás mértéket – sikeres gazdaságpolitikájuknak is köszönhetően – az elmúlt félév átlagában már bőven 3 százalék alatt tudták tartani. „A magyarországi javulás annak fényében persze jelentős, hogy 2023 augusztusában uniós szinten még toronymagasan nálunk volt a legmagasabb az infláció – 14,2 százalék –, s akkor jócskán megelőztük a második 10,1 százalékos Csehországot és a harmadik, 9,6 százalékos Szlovákiát” – mondja a GKI vezérigazgatója, és ismét megjegyzi: amikor az összehasonlítást nézzük, akkor elfelejtjük hozzátenni, hogy a magyar statisztikában az energia-ártámogatás rendszere folyamatosan elferdíti az arányokat. Reálisan nem vethetők össze a hazai inflációs adatok a környező országokból jelentett számokkal. 

Attól kezdve lett nálunk az infláció számainak kezelése politikai kérdés, hogy a miniszterelnök szerint az inflációnak egy számjegyűnek kell lennie? – kérdeztük Molnár Lászlótól. „A külső szemlélő persze élhet a gyanúperrel, hogy a KSH munkatársaival szemben lehet valamiféle politikai elvárás is, amikor azt látja, hogy a KSH rögtön igazodott a kormányfő kéréséhez, de én ezt nem állítom, nem is tudhatjuk. Az biztos, hogy erős nyomás van a KSH-n, és ahol módszertanilag meg lehet oldani, hogy kedvezőbb képet mutassanak a gazdaság állapotáról, ott módszertanilag meg is oldják ezt. Én nem hiszem, hogy a KSH bármely statisztikusa annak idején örömmel fogadta volna az energiaárak „trükkös” elszámolását.” 

Lényeges kérdés, vajon reálisan fenntartható marad-e a jelenlegi körülmények között az inflációcsökkenés? A vezérigazgató abból indult ki, hogy napjainkban a pénzromlás mértéke még mindig a negyedik legnagyobb az Európai Unióban, a 27 tagállam közül csak három közölt a mienknél rosszabb mutatót. 2015-től kezdve a magyar pénzromlás gyakorlatilag az uniós inflációnak a felső ötödébe tartozott, időnként talán még a legelső három helyen is tanyázott, s a tendencia folytatódott 2020 után is. Még jobban elszakadtunk az uniós fősodortól és a hazai inflációs mutatók messze fölékerültek a nemzetközi átlagnak. Ez mind a gazdaságpolitikai lazaságnak, az engedékenységnek a jele, véli a kutató, mert ha nem ez volna a valós indok, akkor objektív alapon olyan inflációt kellene idehaza is tapasztalnunk, mint a környékünkön, más országokban. Ha nem ezt látjuk, akkor abban a magyar gazdaságpolitika hibáit kell keresni. A kormány mesterséges eszközökkel igyekszik felpörgetni a GDP mutatóit, ami magas nyomást generál a gazdaságban, ami a másik oldalon jelentősen megemeli az inflációs rátát. 

Szóba került a „kétarcú” hazai infláció jelensége is. Az egyik oldalon éves szinten akár 5-6-7 százalékról szólnak a jelentések, miközben a másik oldalon az élelmiszerek drágulása a 25-30-40 százalékot is elérheti. Ez más országokban is így lenne? Molnár László abból indul ki, hogy az élelmiszeripari termékek, alapanyagok ára minden országot azonosan érint. Ha a nemzetközi piacokon drágul a hús, a kukorica, a gabonafélék ára, akkor az nyilván kihat a magyar árakra is. A termelő annak adja el a terményét, aki többet fizet érte, tehát ha a kereskedőnek idehaza nincs beszerzési forrása, külföldön vásárol. Az import árak mindig begyűrűznek, amivel nem lehet mit kezdeni. 

Ha csak ez számítana, akkor mindenütt egyenlőknek kellene lenniük az áraknak, tehát nem gyorsulhatna nálunk jobban az élelmiszerinfláció, mint máshol. De nálunk fölgyorsult, ami megint csak azt jelenti, hogy egyéb okok vannak a háttérben. „Azt mondja a kormány: azért emelkedtek rohamosan az árak, mert aszály volt. Ez persze nem igaz, hiszen importból olcsóbban is be lehetett volna szerezni a szükséges mennyiséget. A valóságban megint a kormány gazdasági döntései emelik az árakat: a kereskedelmet olyan mértében megsarcolta a magyar állam, vagy a magyar költségvetés, hogy a kereskedők a ráfizetésüket kénytelenek egy az egyben a vásárlókkal megfizettetni.” A vezérigazgató az árak befagyasztására, az ársapkákra, vagy a kötelező akciózásra emlékeztetett, azokra a hónapokra, amikor a beszerzési ár alatt kellett az üzleteknek eladniuk a termékeket. Minden így eladott élelmiszeren jelentős veszteségei keletkeztek a kereskedőnek, amit megpróbált behozni a többi nem akciós terméken, s ezzel felnyomta a többi cikk árindexét.

„Tanulva a történtekből, beindultak az élelmiszer-kereskedelemben az óvatossági reflexek is. Előre magasabbra emelték az árakat, hogy egy újabb csökkentési parancs után legalább a beszerzési ár fölött maradjon a nyereségük. Az ilyen önbeteljesítő várakozások gyorsítanak az infláción, és ez évek óta jól látszik a hazai számokból is. Ha a kormány felhagyna a közvetlen árszabályozási intézkedésekkel, a pénzromlás akár tartósan is csökkenhetne” – mondja Molnár László.