0-4-től 4-0-ig, avagy éljen a személyi kultusz

Egységbe forrasztotta a nemzetet, írják, mondják, gondolják kormánypárti emberek, hogy aztán a következő mondatukkal politikai kérdéssé emeljék a 4-0-ás győzelmet. Mert, szerintük, a baloldal egyáltalán nem volt boldog attól, hogy tönkrevertük az angolokat, a baloldal képtelen az évszázad sikereként emlegetni azt az estét, a baloldal jobban szomorkodott a mérkőzést követően, mint az április 3-i választási vereség után (via Kubatov Gábor). 

Mindezek ismeretében, félelemmel teli nyúlok a témához, és azt is csak óvatosan tudom közölni, hogy miközben soha nem értettem egyet a magyar miniszterelnök stadionra fordított – általam értelmetlennek vélt – pénzszórásával, soha nem fordult elő, hogy ne szurkoljak egy magyar csapatnak. (Mellesleg, szerintem, ezt maga a miniszterelnök is tudja, nem kérkedésből írom, de mindketten tudjuk, és elismerjük egymás focimániáját. Ezért meg is fogadtam, hogy e tárgykörben soha nem fogom őt bírálni; én is szívesen vagyok, lennék ott komoly mérkőzések helyszínein, így például a BL döntőn is…) Ezt azonban, hiába írom ide, és írom mellé Orbán Viktorral való személyes kapcsolatomat, a jobboldalra felesküdött emberek nem fogják elfogadni tőlem, sőt… Sőt: minden alap nélkül állítanák, állítják is, hogy ezen az oldalon mindannyian boldogok vagyunk, ha verik a magyarokat. Mi azokkal azonosulunk, akik letérdepelnek a meccsek kezdetén, és akik meg akarnak bennünket tanítani a másik tiszteletére, miközben ők maguk, illetve elődeik még rabszolgákat és gyarmatokat tartottak. 

Azt remélném, mindenki tudja, hogy ez mekkora butaság, de azok után, hogy 30 ezer gyereket tanítottak meg arra hazai felnőttek, hogy az a helyes, ha kifütyülik az ilyen futballistákat, korrigálnom kell hitemet; ez ügyben is a kisebbség részéhez tartozom. Mint ahogy abban is: ünnepeljük, de ne ünnepeljük túl a 4-0-ás győzelmünket. Mert igaz, és egyetértek: egy ilyen eredményre a világon mindenhol felkapják a fejüket a szurkolók, a futball barátai, és azt is elfogadom, nem szabad alábecsülni a sikert, de egyetértek Orbánnal: most kell szerénynek lenni. Kár, hogy éppen ezt a miniszterelnöki mondatot írták fel oly sokan, és fordították a győzelmet politikai sikerré egyfelől, illetve használták fel az alkalmat, hogy letaglózzák az ellenzéket, meg az odasorolt újságírókat is. 

Az előbb azt írtam: többen is az évszázad győzelméről beszéltek, és hozzátettem: csak óvatosan szabad bánni ezek után azzal, mit írunk a teljesítményről, azóta azonban felbátorodtam, és kijelentem: ez nem az évszázad győzelme. Hatalmas, megsüvegelendő eredmény, maga a játék is az volt, de azért nem pazarolnám a jelzőket, a szuperlatívuszokat. Egy év alatt ugyanis nem változott annyit sem a magyar, sem az angol futball, hogy indokolt legyen a 0-4-től 4-0-ig tartó ív. Ha ugyanis visszaemlékszünk, nem oly régen éppen ennyire kaptunk ki az angoloktól EB-selejtezőn Budapesten (2021 szeptember 2.); szép dolog, hogy így visszavágtunk. Mi tagadás: régen láttunk ennyire egységes magyar csapatot, mint most a 4-0 esetében, de azért enyhe túlzás máris az Aranycsapathoz hasonlítani a mostani válogatottat. Az akkori ugyanis valóban a világ legjobbja volt, ez a jelenlegi még nem az. Egyenesen butaság, amit a sportnapilap ír, hogy tudniillik Puskásék után a Puskás-akadémisták mutatták meg Angliának, ki a futball ura. 

Nem mennék bele a részletekbe, nem fejteném ki, miért butaság ez a mondat – az első fele szerepelt a sportlap címlapján –, mert nem becsülöm annyira alá az olvasót, hogy szakmai magyarázatokkal akarom igazolni, a butaság mitől az. A baj ennél sokkal nagyobb, és itt kanyarodom vissza mondandóm lényegéhez. Az a baj, hogy a politikai hatalom részesei, illetve a hozzájuk dörgölődző írnokok azt hiszik, hogy azonnal ki kell szolgálni valami bornírt hülyeséggel a főnöküket, azt hiszik, hogy az elvárja tőlük ezt a nyalonc viselkedést. Hogy ténylegesen elvárja-e, azt nem tudom, az azonban látható: a magyar miniszterelnököt nem zavarja, ha az egész életet, mindent hozzá igazítanak. És itt most azt gondolják, hogy Orbán – aki ugye az öltözőben köszöntötte a győztes sereget – megköveteli tőlük, hogy az angliai sikert is az ő politikája diadalaként fessék le, illetve ehhez a diadalhoz hozzátartozik az ellenfél legyalulása is. 

Mindazonáltal én szívesen elviselem ezt a gyalulást, ha a magyar labdarúgó válogatott innen kezdve meg nem áll, no nem a világbajnokság megnyeréséig, mondjuk odáig, hogy kijut a vb-re. És ha így lesz, akkor sem fogok mást gondolni: ez a mostani rezsim hazug és korrupt, ráadásul közelít a személyi kultusz rendszeréhez. És ez így volt akkor is, amikor kikaptunk 4-0-ra, és most is így van, a 4-0-ás győzelem után.