6:3 és 2:1
Az 50-es évek Népsportja egy világra szóló győzelemről tudósított lelkesen és – bármily meglepő – hiteles módon. A Pesti Srácok azonban most egy olyan eseményt torzít el, amit – ellentétben a londoni diadallal – az egész ország láthatott.
„A magyar válogatott csapat úgy játszott ezen a mérkőzésen, hogy játékára rámondhatjuk: mérföldkövet jelent a labdarúgás történetében.(…) Válogatott labdarúgóink eddig elért nagy sikerei és ez a hatalmas, újabb diadal megmutatta, mit jelent a játékosok öntudata, lelkesedése, megmutatta, mit jelent az, ha egy sportcsapat mögött ott áll az egész ország, annak minden fia lelkesedésével és lelkesítésével.(..) Tudás és szív. Szellemesség és harci készség. Ezek az erőpárok emelték egészen magasra a magyar labdarúgó-válogatott teljesítőképességét. (..) A játékosok nem voltak megilletődve. Idegesség nem látszott rajtuk, öntudatukból, tudásukból fakadó önbizalmuk lehetővé tette, hogy mindegyikük teljes tudását nyújthassa.(…) Akik erre a sport-hőstettre képesek voltak, megérdemlik az egész ország szeretetét és háláját!” (Népsport – 1953. november 26.)
Teljes érthető az ováció: a magyar válogatott 90 éves hazai veretlenséget megtörve, fölényesen intézte el a Wembley-ben az angol nemzeti tizenegyet, 6:3-ra. Az Aranycsapat 105 ezer néző előtt – hírnevéhez méltó módon – verte meg a labdarúgás úttörőit. Nem véletlen, hogy ez a meccs kapta „Az évszázad mérkőzése” megtisztelő titulust. Korszakos zsenik játszottak nálunk, akik közül 1956-ban többen külföldre, első sorban Spanyolországba szerződtek. Puskás Madridban, Kocsis és Czibor Barcelonában „varázsolt” tovább. És, hogy nem „kicsúszott” eredmény volt, az is bizonyítja, hogy 1954. május 23-án a Népstadionban 92 ezer néző jelenlétében 7:1-re verték az angolokat.
És most ugorjunk 67 évet! Magyarország – Izland 2:1, bejutottunk a jövő évi EB 24-es döntőjébe. A Puskás Ferenc Aréna a járvány miatt néptelen. Fiaink nagy küzdelemben győzték le a vikingek válogatottját, Szoboszlai Dominik az utolsó utáni percben bombázott az izlandiak hálójába. Mindenki örült, hiszen egy ország szorított a srácokért. De, ami most következik, az minimum mosolyra fakasztó:
„Csodálatos kimondani, leírni: újra van jó magyar foci! Újra van erős, bárkit legyőzni képes magyar labdarúgó-válogatottunk! Évtizedeket böjtöltünk, kijárt már ez mindannyiunknak! Lélekben erős, magabízó, tehetséges, okos, utolsó leheletükig küzdő focisták öltik magukra a címeres mezt, és képviselik a tizenötmilliós magyar nemzetet. Olyanok, akiknek a lehető legtermészetesebb, hogy gólörömnél megcsókolják a magyar címert. A szent koronás címert! Az Izland elleni egyenlítő gólunkat szerző Nego Loic, a mi csupaszív Lajosunk is így tett, s ezzel újfent bizonyította az örök igazságot: magyarnak lenni nem származás, hanem vállalás kérdése. Aki szeret minket, azt mi is szeretjük, és a testvérünkké fogadjuk. Aki pedig ráadásul olyan gólokat is lő, mint a mi Nego Lajosunk, annak nevét a magyar futball aranykönyvébe is bevéssük. (…) Ha jó a focink, ha győz a válogatott, akkor minden magyar jobban érzi magát a bőrében, nő a gyárakban a termelés, nagyobb lesz a munkakedv. Nem lehajtott fejjel, a küszöb alatt közlekedünk, ahogy szoktunk, hanem vidáman, a föld fölött lebegve. Ha győznek a magyarok, az olyan, mintha szerelmes lennél. Ha szereted a hazádat, szintúgy.” (Pesti Srácok – Pilhál Tamás)
Pilhál jegyzetének tükrében a londoni 6:3–ról szóló tudósítás abszolút visszafogott hangvételű. Abban nincs címer-csókolgatás, nincs testvérré fogadás, és nincs benne az a túlzás, hogy „újra van erős, bárkit legyőzni képes magyar labdarúgó-válogatottunk!” Ezt az állítást egyébként jövőre ellenőrizhetjük, mikor is a franciákkal, a németekkel és portugálokkal mérkőzünk. Pilhál szerint, esélyesként lépünk pályára. Az is derűre ad okot, hogy a Loic Nego-ból egy csapásra Nego Lajos lett. Igaz, hogy egy kukkot sem beszél magyarul, de máris a testvérünk. Azt se felejtsük el az örömmámorban, hogy Gulácsi és Szoboszlai nem a magyar labdarúgás „terméke”, egyikük sem játszott a hazai első osztályban egyetlen mérkőzést sem. Hála Istennek, időben kimentették őket a magyar futball-közegből. W. Orban nem fért be a német válogatottba, így aztán honosítottuk, de szerencsére ő sem itthon focizik. A vajdasági Könyves Norbert pedig a Topolya Sport Klubban sajátította el a labdarúgás alapjait.
Nem akarok ünneprontó lenni, de az eufória után érdemes kijózanodni. A válogatott erőn felülit mutatott, ezt nem is vitatja senki, de a magyar labdarúgás színvonala továbbra is kritikán aluli. A külföldi játékosokkal és edzővel megerősített Fradi nincs egy súlycsoportban a Juventussal és a Barcelonával, a magyar nemzeti bajnokság meccsei pedig nézhetetlenek.
Pilhál sporttársat nem zavarják a tények. Ez önmagában még nem baj. Az viszont elfogadhatatlan, hogy újságíróként becsapja olvasóit. P. Tamás gördülékenyebben hazudik, mint a Rákosi rezsim sajtója. Az 50-es évek Népsportja egy világra szóló győzelemről tudósított lelkesen és – bármily meglepő – hiteles módon. Pilhál azonban egy olyan eseményt torzít el jegyzetében, amit – ellentétben a londoni diadallal – az egész ország láthatott a képernyőkön. A Pesti Srácok újságírója tehát lebukott, ezért az ő neve biztosan nem kerül a magyar újságírás Aranykönyvébe.
