A huszonnegyedik óra

Könnyen lehet, hogy a 2022-es magyar országgyűlési választások után 2026-ban is döntő jelentősége lesz a hazai voksoláskor az orosz-ukrán háborúnak. Az helyes és kívánatos, ha véget lehet vetni a vérontásnak, de idehaza jó lenne több felelősséggel és kevesebb mellébeszéléssel vitázni ebben az ügyben (is).

A kormányfő attitűdjével kapcsolatos rövid és leegyszerűsítő, szükségszerűen fals reakciókból már sokat tapasztaltam: vannak, akik a világpolitika új főszereplőjét, a Nobel-békedíj új várományosát látják a magyar kormányfőben, mások meg egy epizodistát, aki egy menetben a portugál partokig vezetné az Európát lerohanó orosz páncélosokat. Egyik kép sem igaz. A valóság, mint mindig, most is sokkal összetettebb; keverednek a harctéri és diplomáciai, a praktikus és ideológiai szempontok.

2022-ben Orbán Viktor elsősorban a háború okozta riadalom hazai pártpolitikai hasznát igyekezett lefölözni. Először eljátszotta, hogy a béke megőrzésének üzenetével érkezett haza Moszkvából – pár nappal később az orosz hadsereg lerohanta Ukrajnát –, majd ezt követően a magyar miniszterelnök megalakította az egyszemélyes „béketábort”.

Érdemes tisztáznunk, hogy a reális geopolitikai célokat akkor lehet kitűzni, ha nem tagadjuk le: mások is használnak orosz gázt, orosz olajat, és még többen azok „álcázott” vagy átnevezett verzióit. Tény az is, hogy az amerikai energiahordozók és a most alakuló zöld alternatívák is jóval drágábbak, mint amennyiért a háború előtt Oroszországtól vásároltunk – nemcsak mi, de például a merkeli Németország is.

Ezzel együtt kell megoldást találnunk arra a problémára, hogy az Ukrajna elleni támadás után már nem térhetünk vissza a háború előtti nemzetközi viszonyainkhoz, hiszen tény, hogy a magyar kormány nyílt ellenállásának farvizén mások is elhajóztak csöndben, élvezve annak előnyeit.

Itt kell egy sokunkat érintő, önkritikus megjegyzést is közbeszúrnom. Az összefogott ellenzék 2022-es választási kudarcát nagyban meghatározta az a hibás szemlélet, hogy úgy beszéltünk katonai ügyekről, mint az Egyesült Államok, amelynek vezetői nem csupán biztonságos távolságból, de a világ legnagyobb hadseregének irányítójaként üzengethetnek.

Mindezzel együtt persze a miniszterelnök megnyert egy belpolitikai választást, de elvesztegetett közel három évet, és talán – ami még nagyobb probléma – a maradék szövetségesei zöme is elfordult tőle. Az, hogy ez a helyzet most változni látszik, nem elsősorban ünneplésre, hanem megfeszített munkára ad okot. A békéhez vezető út ugyanis még nem látszik – másfelé viszont nem mehetünk.

Azzal, hogy az Egyesült Államokban január 20. óta Donald Trump a hivatalban lévő elnök, megmozdíthat egy bemerevedett rendszert. Trump életkora és szocializációja, politikai szemlélete még magában hordozza a hidegháborús szembenállás tanulságait: tudja, hogy egyszerre fontos erőt mutatni és az eszkalációt fékezni. Vállalkozói gyakorlata a politikai mellébeszélés helyett egy eredményorientált tárgyalási technikát diktál.

Annak ellenére, hogy nem értek egyet Donald Trump belpolitikai programjával, politikai stílusával, Európát illető gazdasági elképzeléseivel, számítok arra, hogy elnökként változást hozhat az egyre elviselhetetlenebb állóháborúban. Ez pedig ad acta teszi az eddigi, talán részben alapos orbáni panaszt arról, hogy Amerika anyagi forrásait, diplomáciáját és hírszerző tevékenységét a magyar kormány ellenében mozgósítja.

Ha Trump valóban szövetségesként tekint Orbánra, annak most kell látnunk a jelét. 

Ugyanígy az európai államok nemzeti kormányainak már megtörtént (holland, olasz, szlovák) és folyamatban lévő (német, francia) átalakulása is megbontja az eddig felpanaszolt, Fidesz-ellenes falanxot – jöjjenek hát az eredmények!

Ha az amerikai elnök és a magyar miniszterelnök okkal vár idén előbb tűzszünetet, aztán békét, az azt jelenti, hogy már elméletileg most is zajlaniuk kell a felek között a nyilvánosságot kizáró tárgyalásoknak. Ez mindenképpen helyes, ha így van, ámde nem elég. Amíg a kormányfő ugyanis azt állítja, hogy a konfliktusnak nincs harctéri megoldása, addig adós marad a válasszal, hogy milyen feltételek mellett történne meg ez a tárgyalóasztalnál. Mit mond Ukrajna a már elveszített és a még vitatott státuszú területeinek jogállásáról? Mire hajlandó Oroszország a már elfoglalt területeket illetően? Ki és milyen határokat rögzít egy megállapodás során? Hogyan tartják és tartatják ezeket tiszteletben?

Idáig azt a magyarázatot kaptuk a magyar miniszterelnöktől – nem teljesen alaptalanul –, hogy az általa választott stratégia kisebbségben van, nem tudja érvényesíteni. Rengeteg hátrányt szenvedett az ország e döntés miatt. Ha most valóban változott a helyzet, ha 2025 valóban a béke éve lesz, akkor rövidesen elő kell állni azzal, miként kívánják ezt megvalósítani.

Minden hazáját szerető, békére vágyó ellenzéki nevében is mondhatom: semmit sem érdemes pusztán azért ellenezni, mert azt Orbán Viktor mondta. Ugyanakkor hozomra, bemondásra nem állunk oda semmi mellé, amit nem ismerhetünk meg alaposan. Jó lenne végre, ha legalább ilyen horderejű ügyekben újra szót értene magyar a magyarral.

A szerző az MSZP parlamenti képviselője, az Országgyűlés nemzeti összetartozás bizottságának alelnöke.

A KlikkTV témához kapcsolódó korábbi, 2024. január 29-i adása itt nézhető meg: