A kormány most még inkább megszállta a médiát

Németh Péter 2020. október 15. 09:06 2020. okt. 15. 09:06

Aki egy kicsit is odafigyel, észreveheti, hogy a kormányzat megszállta az állami médiát. A költségvetésből élő televízió és rádió jószerivel csak a Fidesz potentátjait szólaltatja meg, akkor és az mehet be a közszolgálatinak nevezett média stúdióiba, amikor csak akar. Egészen nyilvánvaló, hogy a szerkesztés valahol máshol zajlik; a kormánypárt kommunikációért felelős laborjában. A mechanizmus, feltehetően, úgy működik, hogy ebben a laborban – miután egyeztettek Orbán Viktorral – eldöntik, hogy aktuálisan kinek kell megszólalnia, melyik műsorban és mikor , odaszólnak a főszerkesztőnek, elnöknek, vezérigazgatónak (nem kívánt rész törlendő), aki aztán továbbítja a feladatot a kijelölt szerkesztőnek, az előkészített kérdésekkel, témákkal, korlátozva a riporter szabad mozgását.

Emlékszem, annak idején, amikor még ellenzékben volt a Fidesz, milyen erőteljesen követelték, egy-egy kormányszereplő megszólalása után a BBC modellt: jusson nekik is egyharmadnyi műsoridő. Ma már ilyesmiről szó sincs, még csak szóba sem kerül; sem az ellenzék – pedig dolga lenne, nap, mint nap követelni – sem pedig a médiahatóság nem törődik a BBC-kódex-szel, mintha immár természetes lenne, hogy ezek a felületek kizárólag az Orbán-rezsimet szolgálják. Az Európai Unió tesz ugyan halvány kísérleteket a teljesen abnormális helyzet kritikai elemzésére, de ez voltaképpen itthon senkit nem érdekel. Nem érdekel olyan értelemben, hogy akár a hivatalosságok összerezzenjenek tőle, akár az összellenzék újabb és folyamatos akciókban harcoljon a lehetetlen állapot ellen. Ma Magyarországon egy hivatalosan is hírhamisítónak bélyegzett ember lehet az állami televízió élén, egy NER-kedvezményezett lehet az egyik fő tanácsadó, a másik pedig egykori (elítélt) kormánytag vállalkozó. Orbán Viktor, ha akarna naponta mehetne be a rádióba, de persze csak hetente egyszer, legfeljebb kétszer teszik, ezen felül ha gondol egyet beül az állami televízió, vagy az állami pénzből kitartott tv2 stúdiójába. Amikor pedig nem megy, akkor megy más, a lényeg az, hogy a mikrofon , az éter az övék, ellenzéki politikai aktor csak negatív kontextusban említődik meg. A kormányzat oly mértékben szállta meg a hírfolyam irányítását, hogy magát Magyar Távirati Irodát is kézben tartja; amit a hatalom nem enged át a szűrőjén, az hírként sem jelenhet meg a felületein.

Hosszú és kitartó munka eredményezte ezt az állapotot; Orbán – szemben az ellenfeleivel – már a 90-es években felmérte a média jelentőségét, és kormányra kerülve, majd ellenzékben is, mértani pontossággal használta ki a többiek gyengeségeit, és az emberek esendőségét; olyan függőségi rendszert, fenyegetett állapotot tudott kialakítani, amellyel képes volt, ismétlem: ellenzékből is, a maga képére formálni ezen médiák működését. A politikai térfél másik oldalán mozgók, mire felocsúdtak, azt tapasztalhatták: semmi nincs kezükben, az irányítást elveszítve pénzük sincs, ráadásul a hirdetők döntő többségét is elveszítették. Még azokat is, akik pedig – hitük szerint – hozzájuk álltak közelebb, és akikről azt hitték: a korábbi jótéteményekért hálásak lesznek.

Nem lettek hálásak, sőt. Mint ahogy az egykori szakemberek jelentős része sem; vagy otthagyták a szakmát, netán elcsapták őket, vagy pedig átálltak szolgálni az új hatalmat. Márpedig ennek a hatalomnak – ezt ismerte fel Orbán idejekorán – pont a média a legfontosabb eszköze; a kommunikációs kormányzás enélkül nem működik. Maga a kormányzás amúgy sem, de ha a világban nincs baj, ha gazdaság úgy-ahogy működik, akkor a problémák, épp a kommunikáción keresztül elfedhetők. A gondok akkor kezdődnek, amikor beüt a baj, mint most a világjárvánnyal, vagy épp a színművészetisek kitartó és szokatlan harcmodorával. Amikor elfogynak azok a bevált eszközök, amelyek eddig alkalmasak voltak az emberek megtévesztésére, hamis biztonságérzetük növelésére. Ilyenkor, ezt vesszük észre, még inkább fokozni kell a médiatér megszállását, növelni az agyak átmosására szánt időt és helyeket. Nem válságot kezelnek, hanem válságot magyaráznak, pontosabban azt: a válság csakis a kormány avatott intézkedéseinek következtében múlik majd el. Az emberek persze érzik, főként a nagyobb városokban, hogy a dolgok így nem megoldhatóak, és a kormánynak a kommunikáción kívül semmi hasznos nem jut az eszébe. És, ha már az sem használ, akkor – látjuk az SZFE esetében – a bunkósbothoz nyúl. Még mindig azt a látszatot keltve, hogy, ha ő nem lenne anarchiába süllyedne az ország.

A válság azonban, bármily hatékony is a kommunikáció, nem múlik el magától. Előbb utóbb a nagyon elkötelezetteken, és jól megfizetetteken kívül rájönnek az emberek: nem az van, amit mondanak nekik. Ezzel együtt: sokkal gyorsabb lenne ez a folyamat, ha az ellenzék is tenne valamit, közösen, hogyan lehet együtt, és egységesen tenni azért, hogy a társadalom tagjai minél hamarabb találkozhassanak a valósággal.