Ami látszik és amiről inkább csönd van

Ami rendben lévőnek látszik

Az előzetes adatok szerint a KSH az év első kilenc hónapjára kivételesen jó növekedési lendületet jelzett a magyar gazdaságra. Hat százalékosat, ami megközelítette a Covid behorpasztotta mély bázison kirajzolódó tavalyi magas dinamikát (hét százalék). Unión belüli összevetésben ezzel a számmal az élvonalban lehetünk, jóval meghaladva az utolérni kívánt német gazdaság növekedését is. A GDP-többletnek az összetevőit még nem ismerjük, de a közvetett adatokból az vélelmezhető, hogy a mezőgazdaságon kívül – amelyet az idén az aszály jelentősen sújtott – valamennyi ágazat növekvő teljesítményt nyújtott. Az ipari termelés hét, az építőipari öt százalékkal nőtt, a kiskereskedelmi forgalom nyolccal bővült, és más szolgáltatási ágazatok is behozták, túlszárnyalták a Covid alatti visszaesést. 

A dinamikus növekedés javította a munkaerő-piaci helyzetet: a foglalkoztatás bővült, ezúttal nem a közmunkák kiterjesztésének köszönhetően, mert azok visszaestek, az elsődleges munkapiac kereslete nőtt. A munkanélküliség rátája ugyanakkor 3,6 százalékra zsugorodott, a reálbérek pedig hat százalék körül emelkedtek – a megugró infláció ellenére is.

Ha és amennyiben az év utolsó negyedévében éves alapon visszaesik valamelyest a GDP, az esztendő átlagában akkor is négy százalék fölötti bővülés várható, ami arra utalna, hogy nagyjából visszaállna a magyar gazdaságban a járvány előtti, 2017-2019 közötti dinamika. 

Csakhogy…

Ami a növekedés hátterében van

Már a 2021. évi hét százalékos növekedés sem volt finanszírozható belső forrásokból és a beáramló tőketöbbletekből, ám 2022-ben hozzávetőleg a négyszeresére nő a külső finanszírozási igényünk a GDP arányában. Ez jelentős, kedvezőtlen fordulat ahhoz képest, hogy 2010 után 2020-ig finanszírozási többletünk volt, most meg beállt a hiány, ami közrejátszott a forint gyors árfolyamromlásában is, hiszen nőtt a külföldi valuta iránti keresletünk – szemben a forintkínálat emelkedésével. 

Az Államadósság Központ 2022-ben is arra kényszerült, hogy megemelje külső forrásbevonási tervét; ennek keretében ez ideig 6,3 milliárd eurónyi hitelt vettünk fel a pénz- és tőkepiacokon (a publikáltak szerint), emelkedő felárak mellett. Ez negyven százalékkal több, mint a 2021-es külső forrásbevonás. A növekedés tehát az adósságállomány emelkedése mellett ment végbe; a várható növekmény a teljes adósságban nagyjából 6000 milliárd forintot tesz ki. Ráadásul az államadósságon belül tovább nőtt a devizaarány, ami sérülékenységünk fokozódására utal. 

Az államadósság rátája ennek ellenére csökkenhet az előző évihez (76,8 százalék) képest, amiben a ráta nevezőjében szereplő, forintban kifejezett bruttó hazai termék emelkedése játszik kitüntető szerepet. Ez ugyanis a GDP reálnövekedésén túlmenően, részben annak tudható be, hogy a KSH korrigálta, megemelte a 2021-es bázis adatát, nagyobb részt viszont a nemzetgazdaság egészében felpörgő inflációnak. Nemcsak a fogyasztói árdrágulás lódult meg 2022-ben, de ennél jóval nagyobb mértékben emelkedtek az ipari, az építőipari és a mezőgazdasági termelői árak is. A nominális GDP-ben figyelembe vett általános árszínvonal-növekedés már az első félévben megközelítette a 12 százalékot, amikor a fogyasztói árakban még csak kilenc százalék körüli drágulás mutatkozott. A második félévre ennél magasabbal kell számolnunk. 

A 2022-re elfogadott költségvetésben szereplő 56.361 milliárd forintos bruttó hazai terméknél várhatóan 8-9000 milliárd forinttal nagyobb nominális GDP az államháztartás rátáját is kedvezményezni fogja. Ám nem felejthető, hogy az államháztartásnak az év elején a választási osztogatások miatt elszaladt hiányát a kormány zömében úgy „konszolidálta”, hogy abban nem volt köszönet. Az adóemelések inflációt növelők és befektetés-riasztók voltak. A költségvetési faragások a „fűnyíró elv” logikáját követték, nem pedig átgondolt strukturális reformokat tükröztek. A GDP öt-hat százalékára becsülhető költségvetési megszorítás (ami nagyjából a duplája a volt a Bokros-csomag költségvetési kiigazításának) csak mennyiségileg igazította helyre a költségvetést, szerkezetén nem javított, ami távlatosan semmit sem ér. 

Az idei impozáns növekedést tehát meglóduló adósságemelkedés kísérte, aminek kamatai a jövőt terhelik meg úgy, hogy közben a felvett hitelek nem erősítették meg hosszabb távra szólóan a magyar gazdaság reálteljesítményét. Ezt a humán tőkébe és a kutatásokra, technikai fejlesztésekbe eszközölt befektetések felpörgetésével lehetett volna elérni. Ezzel szemben folytatódott a hosszú távú befektetésektől (oktatásba, egészségügybe, klímavédelembe) ódzkodó kormányzati politika (mert ezek rövid távon csak viszik a pénzt, hosszú távon pedig ki tudja, mi lesz, ki fogja learatni az eredményét), és a kutatásokat, innovációkat érdektelenné tevő, politikai prioritású tőkeáramoltatás. 

Ami rövid távon kirajzolódik

Az idei növekedés negyedéves adatai lassulást jeleznek. A harmadik negyedévi GDP visszaesése az előző negyedévhez képest viszont már a recesszió irányába mutat. Szinte bizonyos, hogy 2023 első negyedévében további zsugorodást fog jelezni a bruttó hazai termék az idei utolsó negyedévhez mérten. A magyar gazdaság a világ egyik legnyitottabb gazdasasága, és ha a világgazdaságban recessziós kilátások rajzolódnak ki, az alól mi sem vonhatjuk ki magunkat. Ám ezen túlmenően, megvannak a magunk kitermelte bajaink is, amik miatt nem áll módunkban a belső kereslet élénkítésével szembeszállni a lefelé mutató trenddel. Vagyis a korábbi, rosszul alkalmazott, politikai igények fűtötte, prociklikus (ciklust erősítő) politikát kell folytatnunk azért, hogy az egyensúlyi viszonyok ne boruljanak fel végzetesen. 

Egyrészt olyan szigorú monetáris politikát kell vinni (szemben az eddigi következetlen, ezért hiteltelennel, aminek a hátterében Orbán „elvárásait” kell keresnünk), amely képes megtámasztani a forint árfolyamát és letörni az inflációt. Azt az inflációt, amely az ársapkák levételével tovább emelkedik, s aminek a legyűréséhez egyre nagyobb monetáris (kamat és egyéb mennyiségi) megszorításokra lesz szükség. Ennek nyomán visszaszorul a hitelkereslet, a növekedés egyik fűtőanyaga.

Másrészt az eddigieknél nagyobb megszorításokra kényszerülő fiskális politika beruházásokat és fogyasztást korlátozó döntései szintén a recesszió irányába mutatnak. A költségvetési hiányt mérséklődő GDP mellett leszorítani nagyon keserves, márpedig nem lesz más választása a kormánynak, hiszen 2024-re vissza kell térni a maastrichti három százalékos, GDP arányos hiány tartásához olyan körülmények között, amikor

• a rezsicsökkentés tartása (részlegesen, illetve a távhőnél teljesen) ezer milliárd forintba (vagy többe) is belekerülhet;
• a felszökött infláció miatt kikényszerülő kamatemelés a jegybank mérlegében több száz milliárd forintra tehető veszteség pótlását teszi szükségessé a költségvetés részéről;
• a GDP százalékában számított kamatráta emelkedik;
• elkerülhetetlen a hadi kiadások növelése,

és amikor a kormánynak láthatóan nincs semmi épkézláb javaslata az államháztartás kiadásainak reformértékű átszabására. Sőt, ragaszkodik a soha meg nem térülő, korábbi projektekhez, a budai Vár átépítéséhez, a Liget projekthez, a sport kiemelt támogatásához, a Budapest-Belgrád vasút építéséhez és nem utolsó sorban Paks II. létrehozásához. Ami eddig látszik, az az, hogy a kormány továbbra is a szociális rendszernél kíván megtakarításokat elérni. 

Harmadrészt, ha Brüsszellel meg is tudnánk állapodni az uniós pénzekről, azok valószínű kisebbek lesznek a korábbiaknál és az eredetileg tervezettnél, ezért nem iktatódna ki a külső forrásokra való ráutaltságunk. A költségvetés pedig kevéssé lesz képes az uniós források megelőlegezésére. 

A jelzettek alapján – függetlenül a háborútól és még inkább a szankcióktól – 2023-ban várhatóan visszaesik a bruttó hazai termék. A beruházások egy részét befagyasztják – ezt már ma is tudjuk – piaci részét a kedvezőtlen befektetési klíma riasztja el. A háztartások fogyasztása pedig a visszaeső reáljövedelmek miatt zsugorodik. A társadalom kétharmadának nincs olyan megtakarítása, amiből a forrásait ki tudná egészíteni, s persze nem is hitelképes. 

A globális világ recessziójában mi annyiban leszünk kivételek lokálisan (Orbán többször is hangoztatott szlogenje, elvárása – pozitív értelemben), hogy nálunk az unió egyik legmagasabb inflációjának legyűrése, és ebből következően nagy és elhúzódó növekedési áldozatokat követelő mivolta közvetlen környezetünknél nehezebb, súlyosabb következményeket von maga után.

Cudar esztendő következik, amikor minden korábbinál nagyobb szükség lenne a társadalmi szolidaritásra, a kohézió erősítésére. A kohézió és a tényleges együttműködés hiányait az elmúlt hosszú évtizedben viszonylag eredménnyel takarhatta el az a fejlemény, hogy a NER működése számottevő rétegek és csoportok életében nagyon is érzékelhető anyagi javulással járt. Leginkább a rendszerrel lojális és együttműködő csoportok helyzete javulhatott, amire kellően hatékony propagandával rásegítve, elfedhetővé váltak a többség veszteségei, sérelmei és mellőzöttségük tényei. Sokféle meglepetés várhat ránk jövőre, az viszont talán egyértelműen jelezhető, hogy az eddigi sikerpropaganda már nem lesz elegendő annak az elfedésére, hogy az Orbán-kormány több mint 12 éve a legkevésbé sem szolgálta a teljes körű szolidaritás megerősítését. Hanem éppenséggel ennek a szétzilálása árán (elsősorban a munkával rendelkezők és a szociális jövedelmekre szorulók szembeállításával) tudta a maga szűkebb körei számára a többletjövedelmeket biztosítani és a hatalmát megtartani. Ez a világ jövőre minden eddiginél erősebb terhelést lesz kénytelen megélni.