Aranycsapat – 70 éve és most

„Hatot rúgtunk Angliának, olyan, mint egy álom, / A mi hazánk nevét zengik szerte a világon... Minden magyar dolgozó nő tudja benn a gyárban, / Ez a nem várt nagy győzelem a békét szolgálja, / Munkaversenyt hirdet a Szedlacsek Jutka, / Így hatott egymásra a sport és a munka. / Köszönjük a hat gólt, a pompás győzelmet, / Kedves magyar fiúk, a szívünk veletek, / Felétek száll hálánk, boldog lázban élünk, / S velünk együtt boldog a mi bölcs vezérünk. / Sej! Túl a Don-kanyaron, Isonzón, Mohácson, / Büszke most a magyar, zengik a világon, / 4:2 a félidőben, a végén 6:3!” 

1986-ban ezzel az ironikus dallal emlékezett meg az egykor volt magyar sikerekről a Hobo Blues Band. Nem nehéz párhuzamot találni az akkori szöveg és a mostani történések között. Nem véletlen, hogy az évszázad mérkőzésének nevezett találkozóról a regnáló hatalmat minden körülmények között kiszolgáló közmédia sem kíván lemaradni, ezért november 25-én több csatornáján is dokumentum- és életrajzi filmekkel emlékezik a mérkőzésre. Akit érdekel, láthat életrajzi filmet Puskás Ferencről, az Aranycsapat kapitányáról (Puskás Hungary.) A film az ajánló szövege szerint „a sportoló életútjának bemutatás mellett arra ad választ, hogy a legendás játékos milyen ember volt a pályán kívül, hogyan tudta bárki szívébe belopni magát.” Bemutatják Tímár Péter 6:3, avagy játszd újra, Tutti! című játékfilmjét, és még ugyanezen a napon megnézhetjük Koltay Gábor 2022-ben készült Czibor, a Rongylábú című dokumentumfilmjét. Műsoron lesz az Aranycsapat című alkotás, amely a csapat világra szóló sikereinek, világbajnoki kudarcának, majd széthullásának történetét meséli el. És hogy a gyerekek se maradjanak ki a jóból, nekik a Puskás Ferencről készült animációs rajzfilmsorozattal kedveskedik a közmédia. A Puskás Öcsi és barátai című sorozatból a legkisebbek megtudhatják, hogy az Aranycsapat későbbi kapitánya „milyen segítőkész, szorgalmas és eltökélt volt”, de az ajánlóból az is kiderül, hogy „azért megjelenik a csibészség, rosszcsontság is.”

Kevesebb talán több lett volna, de betudjuk annak, hogy a politika szinte a kezdetektől igyekezett beszivárogni a futball nevű játékba.  Így volt ez Rákosi idejében is, amikor az Aranycsapat valóban a világ legjobbja volt, valamennyire Kádárék is hozták a kötelezőt, 2011-ben pedig Orbán Viktor jelentette ki, hogy végre van egy szerethető csapatunk. Sokaknál akkor szakadt el a cérna, akkor kezdtek el a magyar válogatott ellen drukkolni. Pontosabban Orbán csapata ellen, mert nem értették - mivel józan ésszel nem is lehet érteni -, hogy az Orbán miniszterelnöksége idején játszó magyar válogatott mitől szerethetőbb, mint elődei. Például azok a sportolók, akik Horn Gyula, Gyurcsány Ferenc, vagy éppen Bajnai Gordon kormányzása idején futballoztak a magyar válogatottban. Ők is a piros-fehér-zöld színekért futottak ki a pályára – nem harcoltak, mert a labdarúgás eredeti értelme szerint nem háború, hanem versengés – az ő meccseiken is a magyar himnusz hangjai csendültek fel a hangszórókból, és sokezernyi torokból. 

A korábbi magyar válogatottak is a mieink voltak. Épp annyira, mint az, amelyet most a NER keretében szeretnünk kell. Miénk volt Horn Gyula nemzeti tizenegye éppúgy, mint Orbán Viktor első kormányának válogatottja,

Sőt, már korábban is szerethető csapataink voltak. Hiába, hogy Kádár János volt az első titkár, 1986-ban – erre azóta sem volt példa - kijutott a válogatottunk a világbajnokságra. Kádár csapata is a miénk volt, sőt - és most kéretik egy nagyon nagy levegőt venni - az Aranycsapat is szerethető volt. (Tessék utánanézni, hogy ki volt akkoriban népünk bölcs vezére!)

A magyar himnuszt játszották a meccsek előtt és a huszonkét felsorakozott futballista közül a mieink voltak azok, akik piros-fehér-zöldben futottak ki a pályára. Nem csak akkor, amikor Orbán Viktor másodszor, harmadszor, negyedszer és ötödször is miniszterelnök lett. Ez a mostani magyar válogatott nem azért szerethető, mert Orbán szeretné, ha szeretnénk. Nem muszáj szeretni a focit, de jó tudni: a magyar válogatott – akárcsak a kokárda – nem Orbáné, hanem a miénk. Mindenkié, aki ma magyarnak tartja magát. Függetlenül attól, hogy ki kormányoz, és ki éppen a miniszterelnök. Ez még a szotyolázásnál is egyszerűbb, nem kell túltolni.