Vissza, tekintés – Szüntessük meg Kövér Lászlót!
Tizenhárom évvel ezelőtt, 2012. április végén Kövér házelnök megint kimutatta a foga fehérjét. Láttatni engedte, hogy a zord külső vállalhatatlan belsőt takar. Minősíthetetlen szavakkal illette ugyanis azt az újságírót, aki feltárta, hogy Schmitt Pál nem doktor, hanem egy gerinctelen szélhámos, aki másokat megtévesztve szerzett doktori címet.
Vártam néhány napot, hátha valaki érintett megszólal az ügyben. Hogy lesznek, akik magukra veszik, megsértődnek, kikérik maguknak. Például, a szakma. Mert minimum botrányos, ami történt. Kövér László házelnök, amúgy – Schmitt Plagi bácsi lemondása után – ideiglenesen köztársasági elnök, nyikhaj senkiházi terroristának nevezte a hvg.hu azon újságíróját, aki először tette közzé Schmitt Pál plágiumügyét. Nem csupán őt minősítette ezzel, hanem az egész szakmát. Azokat a tisztes tollforgatókat, akik arra tették fel az életüket, hogy az igazság kiderítésén és megmutatásán munkálkodjanak.
Mert amit a hvg.hu írt, arról rögtön az elején kiderült, hogy nem bulvárkacsa, amint azt Szijjártó Péter, a miniszterelnök szóvivője első felindulásában hazudni méltóztatott. De még csak nem is egy hamis állítás – az első szótól az utolsóig igaz volt minden. Bebizonyosodott, hogy Schmitt Pál plagizált, mások szövegéből írta a doktoriját, és végül, a kelleténél később és igen kínos körülmények között, lemondott.
A szakma azonban kussolt, mintha mi sem történt volna. Idézték persze Kövér interjúját, amit a Hír TV-nek adott, de senkinek sem jutott eszébe, amire már régen lett volna igény: hogy Kövér Lászlót végre valahára úgy kezelje a magyar újságírás, ahogyan megérdemli.
Kövért ugyanis akkor és ott el kellett volna felejteni. Semminek tekinteni, mintha soha nem is lett volna. Hírt nem adni róla, interjút nem kérni tőle, nevét le nem írni. Nem hiúságból, hanem jól felfogott érdekből – önvédelemből. Mert amit ma meg lehet tenni velünk, azt megteszik holnap is. Megteszik mindig, amikor csak lehet.
Tudom, nem könnyű az összefogás, a szakmai szolidaritás mifelénk nem működik. (A társadalmi sem, miért épp a mi szakmánktól várnánk mást?) Amikor még a Kurír Elefánt című szatirikus melléklapját szerkeszthettem, próbáltunk valamit Torgyánnal szemben. Bizonyára sokan emlékeznek még, hogy a mára már operett-hősnek tűnő, ám abban az időben véresen komoly tényezőnek látszó népvezér patakvérről szónokolt. Mely patakvérnek elmondása szerint a pesti utcán illett volna folynia.
Akkor hirdettük meg, hogy elfeledjük Torgyánt. Nem írunk róla semmit – épp azt tesszük vele, amit Feleki Kamill tett azokkal, akik méltatlanokká váltak hozzá: ha megsértette valaki, akkor azt az embert megszüntette. (Nem vett róla tudomást. Volt életfogytiglan is, de kisebb bűnökért néhány évvel meg lehetett úszni.)
Úgy döntöttünk, hogy Torgyán Józsefet „megszüntetjük”, vagyis, a kisgazdák örök és megbonthatatlan vezérét a nyilvánosság számára láthatatlanná tesszük. (Nem sokkal ezután Csurkával szemben is hasonló bojkottot hirdettünk).
Kevesen csatlakoztak hozzánk, ők is csak ímmel-ámmal. Pedig akkor még a mostaninál reménytelibb időket éltünk. Akkor talán még lehetett volna tenni az ellen, hogy nyikhaj, senkiházi szemforgatók ne minősíthessék következmények nélkül a szakmájuk szabályai szerint eljáró újságírókat.