Bárki jobb lenne Orbánnál
Most akkor mi lesz? Eldugják előlünk a pénzt az európai idióták, vagy belátják végre, hogy Magyarországgal, még inkább a magyar kormánnyal, illetve, legyünk precízek, Orbán Viktorral nem lehet packázni. Őt nem lehet zsarolni, sarokba szorítani, meg-, vagy kiegyezésre késztetni. Mert ha ez be is következne – ahogy azért egyszer-kétszer már megtörtént –, a magyar nyilvánosság elé a mi Vezérünk győzelmeként lesz tálalva. Mint ahogy az Európai Bizottság szerdai határozata is; a kormány állítása szerint győztünk.
És nincs kizárva, hogy így lesz. Az Európai Parlament kérlelhetetlen keménységétől megriadva, ugyan a Bizottság is kemény javaslatot fogalmazott meg, az azóta eltelt napok hírei már inkább arról szólnak, hogy a pénzügyminiszterek tanácsa fellazítja, vagy elhalasztja a döntést. Hogy hinni akar a magyar kormány ígéreteinek. Mármint Navracsics Tibor ígéreteinek. Mellesleg nincs is kétségem afelől, hogy az újra a kormányba került miniszter megőrzött valamit az arcából, hitelességéből; ezért is küldte ki Orbán őt tárgyalóként – lássanak Brüsszelben is egy európai magyart.
De vajon lehet-e hinni ténylegesen Orbán Viktornak? Lehet-e hinni egy olyan embernek, aki naponta változtatja véleményét, mindig aszerint, ahogy a széljárást ő érzékeli, akinek nincsenek berögzült elvei, de mindig úgy tesz, mintha csak azok lennének, illetve úgy, mint aki folyamatosan a magyar emberek érdekében cselekszik. Mintha a magyar emberek érdeke lenne a harc az unióval, mintha a magyar emberek érdeke lenne, hogy szinte megszűnjön a jogállam, hogy minden hatóság, állami intézmény fideszes kézbe kerüljön, hogy a parlament látszólagos terepe legyen a demokráciának, hogy minden pénz a NER kiválasztottjainak jusson, hogy a nyilvánosság közpénzből fenntartott terepe csak az orbáni gondolatokat közvetítse, ugyanakkor pedig tiporja az ellenzéket, és még sorolhatnánk.
Sorolhatnánk szinte a végtelenségig mindazt, amit a rezsim a bő tizenkét év alatt elkövetett – éppenséggel a magyar emberek ellen. Más kérdés, hogy ezek a magyar emberek, feltehetően történelmileg meghatározottan, mindent tudomásul vesznek, meghunyászkodnak, elfelejtenek a saját érdekeikért küzdeni (már ha bármikor ténylegesen képesek lettek volna erre…). Nem, sajnos ezek a magyar emberek nagyon is hajlamosak arra, hogy egy diktátor hajlamú embert éltessenek, hódoljanak neki, behódoljanak teljes mértékben. Ha nem így lenne, már utcára mentek volna százezres létszámban, amikor a kormány elkonfiskálta a magánnyugdíj pénztárak 3000 milliárd forintját, nagy létszámban és folyamatosan tiltakoztak volna, amikor még a szabad cigaretta-vásárlást is elvették tőlük, amikor bezúzták a Népszabadságot, hogy csak néhány emblematikus Orbán-lépést említsek. De ezeket a húzásokat is sorolhatnánk szinte vég nélkül; tizenkét év halmaza éppen elegendő volna ahhoz, hogy ez a „magyar ember” kimenjen az utcára és véget vessen ennek a totális hódításnak.
Ez a magyar ember azonban nem csinál semmit. Persze: akadnak tiltakozók, lázongók, akik azt hiszik, képesek megmozgatni a társadalmat, de aztán kénytelenek belátni, nincs esélyük. Nincs esélyük, mert a „magyar emberek” többsége jó esetben drukkol nekik – persze csak csendben, nehogy baja essék –, de leginkább még azt sem teszi: csendben marad. Sokszor hittük, az elmúlt években, hogy egy-egy nagyobbnak tetsző demonstráció átfordul majd és tömegessé válik, hogy a társadalmi szolidaritás olyan hullámokat ver, amely végül elsodorja a rezsimet, de mindig tévedtünk. Mint ahogy most is tévedni fogunk, ha azt hisszük, a tanárok, diákok egymásra találása fokozatosan eszkalálódik majd; csatlakozni fognak hozzájuk sokan mások, és tényleg válaszút elé állítják a kormányt. Ehhez képest Orbán a rendőrminiszter kezébe adta a probléma megoldását – látjuk, hogy ez milyen irányt vett. Tanárok kirúgása, megfélemlítés – ahogy ezt egy rendőr tábornoktól várni lehet.
Ne reméljünk tehát most sem áttörést. És itt térhetünk vissza a gondolat – az írás – elejére: várhatjuk-e, hogy Orbán Viktor pragmatikusnak nevezett politikája elvezeti őt az irány megváltoztatásáig? Józanul hihetjük-e, hogy a miniszterelnök feladja a pávatáncot, és igaz hittel ráfordul a jogállam visszaépítésére. Aligha.
Látnunk kell: neki egy olyan rendszert sikerült kiépítenie, ahol mindenki neki van alárendelve, ha úgy tetszik, az egész társadalom. És eddig azt is elérte, hogy senki ne merje megnevezni a bajok gyökerét, vagyis azt, hogy az országnak megint olyan vezetője van, aki mindenkit és mindent maga alá rendez, egyszemélyi uralmat valósít meg, ami csak látszatában különbözik a személyi kultusztól. Így telt el tizenkét év. És ki tudja, még hány fog. De: mintha lenne valamicske áttörés. No nem a jobb, vagy inkább kormányoldalon. Ott még messze nem tartanak itt. Mások, nem a neki – Orbánnak – elkötelezettek, mintha tettek volna egy apró lépést. Egy apró lépést abban az irányban, hogy feltárják a valódi okot. A héten például a mindig finoman, de persze nem kritika nélkül fogalmazó Bod Péter Ákos mondta ki a Klikk TV-ben: Orbán maga a bajok forrása. Vele már nem lehet demokráciáról álmodozni, és normális európai kapcsolatokról beszélni. Nem a Fideszről, nem a kormányról, Orbánról beszélt. És ezt tette Balázs Péter is.
Két fecske, mondanám, csak erről a hétről. Persze két fecske sem csinál nyarat. De legalább már ki merik jelenteni, kimondják annak a nevét, aki miatt elszegényedünk, háborúzó agresszort támogatunk, aki miatt a kontinens páriájává váltunk. Kimondták a teljes, de rövid mondatot: Orbán Viktor az akadály. Vagy, ahogy egy sikeres vállalkozó barátom fogalmazott: most már bárki jobb lenne Orbán Viktornál. Bárki, jöjjön az akár a Fideszen belülről.
A Fidesz azonban még nem tart itt. És ha nem tart itt, akkor most mi lesz?
