Orbán utolsó bukása

 Nincs ebben semmi meglepetés: Orbán, választások előtti megszólalásai rendre kudarcot eredményeztek, mindig voltak olyan mondatai, kijelentései, amelyek csak negatív visszhangot váltottak ki. Emlékezzünk a tavalyi kötcsei műsorára; máig megfejthetetlen mondatok hagyták el a száját. Gondolom most azért döntöttek a „befelé beszéden”, hogy ne lehessen kikezdeni a szónokot; utólag biztosan korszakos jelzőt aggatnak a szónoklatra. Mi pedig kénytelenek vagyunk úgy ahogy tudomásul venni a szakácsistvánok interpretációját, avagy pócsjánosok hírmagyarázatait – ők biztosan ott lesznek Kötcsén.

Orbán azt hiszi, hogy több mint egy hónapos bujkálás után igazi hadvezérkén állhat a népe elé, de súlyosan téved: a népe megfogyatkozott, mi pedig – akik sosem tartoztunk hozzá – nem is vagyunk rá kíváncsiak. Mert mit tud nekünk mondani? Nyilván semmit, valószínűleg nem is akar. A sajátjainak pedig csakis olyat, amitől lelkesedni tudnak. Ehhez pedig szélsőjobbos kijelentések kellenek, csak az ilyenekre lesznek fogékonyak. Nem véletlen, hogy az önkéntes száműzetéséből, hosszú hallgatás után azt találta fontosnak megüzenni, hogy mennyire örül a német szélsőjobboldali párt tartományi győzelmének. A világ haladó szellemű gondolkodói kétségbe vannak esve, tartanak Alice Weidel mozgalmától, mint ahogy a francia jobboldal erősödésétől, vagy Putyin uralmától, és persze féltek Orbán uralmának esetleges folytatásától is. Nem véletlen, hogy oly sokan fellélegeztek április 12 után; a súlyos választási vereség nyomán  a többség elkönyvelte: az Orbán-érának egyszer és mindenkorra vége van. Kezdetben talán maga Orbán is így gondolta, április 12-én nagyon gyorsan eltűnt a színről, de aztán változtatott; benne akar maradni a magyar politikában. Sőt: most már nagyon  is beleképzeli magát a közepébe. A kérdés azonban mit tart ő a közepének, és erről mit gondol a magyar társadalom .

Hajdanán, politikai pályája elején a liberális vonulathoz illesztette magát, talán tetszett is neki a nagy testvér, az SZDSZ, de kisvártatva rájött: ő ott örök kisöcsi szerepére lesz kárhoztatva. Elindult hát a jobboldal felé, gyorsan magára öltötte a hívő ember gúnyáját – mondanám: csuháját -, pontosan észlelve, hogy Antall József kiesésével van ott egy üres hely. Nem kellett egyebet tennie, csak felszámolni az előtte állókat, kiiktatni a jobboldal addig elfoglalókat. És miután ezt a feladatot parádésan megoldotta, ráfordulhatott a baloldal felszámolására. Ebben segítségére sietett a baloldal vezére, Gyurcsány Ferenc (vö:őszödi beszéd), és máris ott találta magát a miniszterelnöki székben.

Tizenhat évet tölthetett ebben a kényelmes pozícióban, meggazdagodva és meggazdagítva mindazokat, akiket ő erre alkalmasnak gondolt. Leginkább a családja tagjait, a barátokat, hűséges társakat. Magyar Péter felbukkanásával azonban elfogyott körülötte a levegő, és egyenes út vezetett a súlyos bukásához. Magyar minden fortélyát ismerte és felkészülten várta a támadásokat.

A kudarc elvárható következménye a távozás lett volna, de erre, egyelőre nem volt képes. Inkább újra felmérte a terepet, hol nyílhat szám ára szabad hely? És azt találta, hogy a szélsőjobbon. Ezért ünnepelte oly hevesen Alice Weidel győzelmét az AfD tartományi sikerét: a liberális-konzervatív-jobboldali út a szélsőjobbhoz vezetett.

Már korábban is kóstolgatta ezt az irányt, mostanra azonban már nem lát más utat, csak ezt. Kötcse lesz a helyszíne az új orbáni bölcsőnek. De április 12-én a magyar társadalom ráunt ezekre a változó orbáni szerepekre, és talán egy pillanatra sem lesz képes befogadni az új Orbánt. Mert a többségnek tudnia kell: ha ez a kísérlet is elbukik, maga a főszereplő is végleg elbukik. Nincs többé hely számára, sehol.