Dankó utcaország

Ilyen országot akartunk? Ezt a kérdést tette fel Odze György a Hírklikken megjelent írásában, és a kiváló szerzőtárs meg is adta a választ: nem ilyen országot akartunk. A legtöbben biztosan nem, és még az sem kizárt, hogy akik ilyenné tették a mi országunkat, talán ők sem azzal a szándékkal fogtak neki a változtatásoknak, hogy a művük végül ilyen legyen. Múltba néző, árvalányhajas, szemforgató, ájtatos hely lett ugyanis a hazánk, élén egy pávatáncos nemzetmegvezetővel. Szomorú, korszerűtlen, leharcolt vidék, demokráciamentes övezet.

Ami hétfőn a Dankó utcában történt – és ami az Iványi Gábor által vezetett Magyarországi Evangéliumi Testvérközösséggel évek óta történik – egyenes következménye Orbán és a NER elmúlt éveinek. Nem egyik napról a másikra, és nem magától lett a legszomorúbb barakk Magyarország. Tudjuk, kik tették ilyenné, és sajnos, azt is tudjuk, hogy kik azok, akik hagyták, hogy ilyen legyen.

Utóbbiak – tisztelet a kevés kivételnek – mi magunk volnánk. Azok a magyar emberek, akik akkor sem szóltak, amikor még szólhattak volna. Akik butaságból, félelemből, közönyből, vagy éppen haszonlesésből hallgattak. Vagy csak azért nem mondtak semmit, mert azt hitték, hogy vannak fontosabb dolgok is az életben, mint a demokrácia. Most már egyre többen belátják, hogy kár volt naivnak, gyanútlannak lenni. A NER tálibjai megszereztek mindent, amit csak lehetett, s létrejött gyönyörű képességük, a rend, a velünk élő nemzeti szotyializmus.

Akkor kellett volna szólni, amikor még nem nyúltak le minden lóvét, de már látszott a szándék, hogy készülnek rá. Amikor még működött a nyilvánosság és szabad volt a sajtó, de már íródtak a törvények, hogy ne legyen az. Amikor még lehetett sztrájkolni, de már megvolt a terv, hogy ne lehessen. Amikor még volt jogállam, mert még nem volt teli pártkatonákkal az alkotmánybíróság, a médiahatóság.

De, tisztelet a kevés kivételnek, a magyar emberek nem szóltak. Azt hitték, hogy jó lesz nekik így is. Pedig lehetett tudni, hogy nem lesz mindenkinek jó, de mindig voltak, akik azért lapítottak, mert abban hittek, hogy nekik azért jó lesz. Ám nem lett jó nekik sem, mert a kormány lassanként belerúgott mindenkibe. Egyenruhásokba és civilekbe, ápolókba és ápoltakba, gyógyítókba és betegekbe, pedagógusokba és diákokba. Fiatalokba, öregekbe, kismamákba, nagymamákba.

Kuss volt a magyar ugaron, amerre a szem ellát. Voltak, akik próbálkoztak, de a legtöbben arra játszottak, hogy ők talán megússzák. Nem lehet megúszni. Robog az úthenger, és mindenkit maga alá gyűr, aki az útjában áll. Ha akarna, sem tudna leállni: Mészáros, Garancsi, a Nemzet Veje és a kormányhoz közeli csókosok belepusztulnának, ha naponta nem kereshetnének milliókat.

Ez az ország idáig mindig a szabadságharcot választotta, nem a szabadságot. A mostani, ötven nap múlva, az utolsó esély. Vigyázó szemetek a Dankó utcára vessétek!