Eldőlt a Római-part sorsa
„Minden érv amellett szól, hogy ne változzon az árvízi védekezés fő helyszíne a Római-parton, mert ezzel meg tudjuk védeni a terület természeti értékeit, és ez a biztonságosabb védekezési mód is” – jelentette be Karácsony Gergely főpolgármester. A Római-part és a csillaghegyi szakasz árvízvédelméről évek óta tart a vita, a városvezetés azonban hosszú társadalmi egyeztetéssel megvizsgálta a különböző műszaki opciókat, amelyek alapján az a javaslat született, hogy a műszakilag biztonságosabb, a természeti értékeket megőrző és nagyobb társadalmi támogatottsággal rendelkező nyomvonalat válasszák az árvízvédelem tervezésekor. A vita ezek szerint eldőlt: nem a néhány száz ingatlantulajdonos érdekében álló, sok száz fa kivágásával és a part természeti adottságainak tönkretételével együtt járó mobilgát épül, hanem – az Európai Unió támogatásával – a Királyok útja-Nánási út nyomvonalon valósítják meg a védekezést.
Évek óta figyelemmel kísérem a Római-part körüli történéseket, bevallom, nem minden érdek nélkül: elfogult vagyok a Dunával kapcsolatban. Szeretem a folyót, különösen a római-parti szakaszt. Ifjúkorom kedvenc színtere volt, ott töltöttem a nyarakat. Kicsiny, bérelt kabinunkban laktam, söröztem és bicikliztem, és persze rengeteget eveztem. Megszámlálni nem tudom, hogy hányszor eveztünk fel a Dunán, hol egy szigetkerülésre, máskor meg, amikor ahhoz volt kedvünk, csak a Lupáig mentünk, vagy a Határ csárdáig.
Napokig tudnék mesélni arról, mit jelentett a Duna a hetvenes években és nyolcvanas évek elején annak a sok ezer, többnyire nem a módosabbak közé tartozó kisembernek, akik ily módon jutottak egy kis vízi élethez, mozgáshoz, szabadsághoz. Mert a Duna partja nem csak jó volt, hanem a szabadságot is jelentette az embereknek. A felhőtlen létezést egy olyan világban, amely nem volt mindig szórakoztató.
Nem kellett gazdagnak lenni ahhoz, hogy az ember csónakot bérelhessen, vagy tartson valamelyik csónakházban. A Hattyúban, a Lidóban, a Bibicben például. Mi a Vadkacsából szoktunk kivenni kielboat-ot, máig orromban érzem a csónakházak semmi mással össze nem téveszthető illatát. Aki járt ilyen helyen, emelt már le hajót az állványról, hogy azután egy görgős kocsi segítségével a vízre tegye, tudja, hogy miről beszélek.
Néha persze adódtak kellemetlenségek: négy-öt évente beköszöntött a Duna, elöntötte a telepeket. Ilyenkor kis műanyag kajakokkal közlekedtünk a kertekben, majd amikor levonult az ár, takarítottunk, meszeltünk és folytattuk az életünket. Volt gát is persze, ma is megvan. Csak nem a Duna partján, hanem egy utcával feljebb, a sok névváltozást megélt, Királyok útjának és Nánásinak nevezett úton. Ha jött a víz, csak a keresztutcák miatt kihagyott hiányokat kellett pótolni, és már védte is a gát az utcát, valamint a feljebb épített házakat.
Az ártér az ártér volt, azt nem védte semmi.
Azután bekövetkezett a rendszerváltozás, és a Római-part fokozatosan átalakult. Megszűnt a csónakházakat és a vízi telepeket kezelő Sportlétesítmények Vállalat, és helyette jöttek mindenféle cégek. Privatizáció, mondjuk így. A kisemberek fokozatosan kiszorultak. Kihaltak volna maguktól is, de a változások nem várhatták meg, míg természetes körülmények között tűnnek el az egykori bérlők. Ma már csak néhány csónakház áll az egykori több tucatból, ki tudja, kinek a kezelésében. Van viszont helyette más. Szép és drága társasházak, hotelek, az egykori kocsmák és kisvendéglők helyén csilivili éttermek. Megváltozott a Római-part összetétele – a melósok, diákok és nyugdíjasok helyett mára „új nép, másfajta raj”, tehetősebb társaság vette birtokba a partot. Ám a víz, amely nem hajlandó érzékelni a változásokat, időnként ma is beköszön. Elönti az árteret, ahová az említett korszerű házak és hotelek épültek. A tulajdonosok pedig gátért kiáltanak, ami megvédené őket és javaikat.
Amikor a Római-part az említett módon átalakult, többnyire Tarlós István volt a III. kerület polgármestere. Neki (is) köszönhető, hogy a Római-part ilyen sűrűn kiépült, s az is, hogy meg kellene védeni az ártéri épületeket, amelyek a még maradt „őslakosok” állítása szerint néhány befolyásos család tulajdonát képezik.
Merthogy, amikor jön a Duna, ezek az emberek bajba kerülnek. Őket és a javaikat is meg kell védeni, kérdés persze, hogy azoknak az adófizetőknek a pénzét kell-e erre költeni, akik soha életükben nem jártak a Római-parton, vagy régebben jártak, ám mára kiszorultak onnan, vagy azokét, akik ma ebből hasznot húznak. Azok, akik az ártérre építkeztek és a part közvetlen közelségét élvezik, azt akarták, hogy közpénzből, a part mentén felhúzott mobilgáttal védjék meg a javaikat.
A Nánási-Királyok útja védvonallal hosszú évek vitái után végre korrekt megoldás született: a főváros, uniós támogatással, a többség érdekeit szem előtt tartva döntött a mobilgát elutasítása mellett.
