Győzhetnek-e a tanárok a hatalom ellen?
Normális – mondjuk úgy: európai – országban már a kérdésfelvetés is abszurd lenne. Normális országban a pedagógusoknak nem kell harcolniuk a hatalom ellen, mert a modern, demokratikus államokban a társadalom szereplőinek az a feladatuk, hogy dolgozzanak. A tanároknak, hogy tanítsanak, mégpedig képességeikhez mérten a legjobb színvonalon, oktassák az ifjúságot, a jövő nemzedékét, a hatalom gyakorlóinak pedig az volna a dolguk, hogy ehhez biztosítsák a feltételeket.
Utóbbi nemcsak azt jelenti, hogy legyen elég iskolaépület, hanem azt is, hogy a tantermekben legyen kréta, valamint megfelelő, sokszínű tananyag. És persze fűtés, melegvíz, vagyis minden, ami a tanítás infrastruktúrájához hozzátartozik. Kell persze tanár is, olyan pedagógus, aki a feladataira tud koncentrálni, és nem amiatt aggódik, hogy miből fizeti ki a megnövelt gáz- és áramdíjat, miből vesz a gyerekének új ruhát és cipőt, tud-e nyaralni menni a családjával.
Ezeket a feltételeket kellene a hatalomnak biztosítani ahhoz, hogy az iskolák megfeleljenek az elvárásoknak. Nem a mindenkori hatalom elvárásainak, vagyis – amint manapság hirdetik –, hogy a gyerekekből rendes keresztény és magyar felnőtteket neveljenek, hanem annak, hogy a diákok versenyképes tudást kapjanak, amelynek révén megállják a helyüket az életben és boldog, magabiztos, okos felnőttek legyenek.
Normális országban az volna a természetes, hogy mindenki teszi a maga dolgát. A tanár tanít, a kormány pedig nem uralkodik, hanem – amint a nevében is benne van – kormányoz. Vagyis, mindent elkövet, hogy működjön az ország, mindenki tudásának a legjavát nyújthassa. Orvos, pedagógus, pék, zöldséges, nehézgépkezelő.
Magyarország azonban már jó tizenkét éve nem normális ország. Ezt az országot ugyanis megszállták a tálibok. Mára már szinte minden az ő uralmuk alatt áll, elfoglalták a középületeket, az országgyűlést, a minisztériumokat, a parlamentet, bekebelezték a rendőrséget, az ügyészséget, megfegyelmezték a kezdetben még renitens alkotmánybíróságot. Övék a törvény, akire rámutatnak, máglyára küldik, mert bűnös. Övék a kultúra, a tájékoztatás, a hatalom.
Gyanútlanok voltunk, a szükségesnél kevésbé éberek. Még 2010 elején sokan voltak olyan, a tálibokkal amúgy távolról sem rokonszenvezők, akik úgy gondolták, hogy nem is baj, ha a tálibok kétharmadot kapnak. Legalább lesz végre egy erő, amelyik zavartalanul végrehajthatja a programját.
Csakhogy, a táliboknak nem volt programjuk. Lehetett volna, mert lett volna rá nyolc évük, hogy kitalálják, mit akarnak kezdeni a gazdasággal, az oktatással, az egészségüggyel, a sporttal, a kultúrával. Röviden: Magyarországgal. Ám ők ehelyett inkább azon agyaltak, miként lehet a hatalmat megszerezni, majd megtartani.
Mára övék lett az ország. Ők mondják meg, mi a jó, és mi nem. Hogy mikor vagyunk jó szülők, anyák és apák, mikor vagyunk család, vagy – teszem azt –, hogy mikor kezdődik egy ember élete. Már a szavainkat is kisajátították: a magyar tálibok szótárában a félretájékoztatás a hír, az elhallgatás az információ, a csúsztatást pedig kommunikációnak nevezik. Hazudni nem szégyen, hanem érdem, mert az ő világukban a hazugság az igazság.
A pedagógusok most, hosszú évek után újból, kiállnak magukért. Utoljára a kockás inges tanárok tiltakozásakor tapasztalhattunk hasonlót, ám az akkori lázadás elbukott. Nem a hatalom ereje, hanem a társadalom közönye miatt. Ez ugyanis egy olyan ország, ahol az emberek csak nehezen ismerik fel az érdekeiket. Például, hogy sajtószabadság nem az újságírók „magánügye”, nem nekik fontos, hogy szabadon, befolyásolástól mentesen írhassanak. A tájékozódás nem a hatalom urainak kegye, hanem minden ember alapvető joga, hogy valódi információhoz juthasson a migrációról, az oroszok ukrajnai háborújáról és mindenről, ami lényeges Magyarországon, vagy a világ más tájain.
Ugyanígy nem az orvosok és ápolók magánügye, hogy mi történik az egészségügyben, milyen körülmények között történik a gyógyítás, mert a betegek sokkal többen vannak, mint az egészségügyben dolgozók, értük van az egészségügy és nem önmagáért.
Csak két példa, de ennyiből is kitetszik, hogy a tanárok nem magukért tiltakoznak. Az ő – Novák Katalin egykori megfogalmazásával – röhejes jövedelmük nemcsak nekik és családjuknak rossz, hanem azoknak is kell, hogy fájjon, akik a gyerekeiket boldog, elégedett felnőtteknek szeretnék majd látni. Olyan szabad polgároknak, akik megfelelő képzés révén, kibontakoztathatják a képességeiket, versenyképes tudással rendelkeznek, és nem állam bácsitól várják, hogy eldöntse helyettük, mi a jó, és mi nem.
Ezért kell most harcolniuk a tanároknak, ahelyett, hogy eredeti feladatukra, a tanításra koncentrálhatnának. A küzdelmük csak akkor lehet sikeres, ha sokan melléjük állnak. Nemcsak a diákjaik és azok szülei, hanem azok is, akiknek látszólag nincs közük az iskolákhoz.
