Kampánykezdetektől a háborúig – februári krónika

 A keretekről

Úgy indult ez a hónap, hogy minden a megszokott – egyébként a legkevésbé sem megszokható – kerékvágásban zajlik, úgy, ahogy ezt még januártól megörököltük. Ámuldoztunk az újabb és újabb inflációs adatokon, lestük a hetenként változó járványszámokat, szimpátiával drukkoltunk a pedagógusoknak, hogy ne tűrjék tovább a megaláztatásaikat. Fásultan hallgattuk a durvuló kampány kölcsönös vádaskodásait, egykedvűen tűrtük a nevetséges propaganda-nagyüzemmé lezüllött közszolgálati média képtelen csúsztatásait és füllentéseit. Nos, heteken át nem volt okunk csalódni, hiszen minden a nagykönyvekben előírtak szerint zajlott. Aztán február utolsó hetének kezdetén elrepült a nehéz kő… és elindultak a testvéri tankok a megbélyegzett testvérek ellen. Kirobbant a háború. Az a háború, amely szavakban, fenyegetődzések és mozgósítások szintjén már hónapok óta a levegőben lógott, de mégsem vette senki komolyan azt, hogy egyszer majd tényleg ki fog törni. Február utolsó napjaiban úgy írunk krónikát, hogy fogalmunk sincsen arról, mit hoz ebből nekünk a március.  Ezért maradunk csak a rögzíthető élményeink számbavételénél.

Hivatalosan is elindult a kampány

Ha már kampány van, nagygyűlések is lettek, évértékelők, jóslatok és sora követték egymást a kevésbé elkötelezetteket megmozdulni hivatott rendezvények. A tucatnyi alkalomból ezúttal beérnénk három jelentékenyebb esemény rövid említésével. Február 12-én Orbán Viktor megtartotta a szokásos, immáron 21. évértékelő nagygyűlését, amikoris a legkevésbé sem egy évet, hanem egy egész korszakot tett mérlegre. Méghozzá olyan serpenyőbe, ahol az eredmények fantasztikus mennyiségét úgyszólván semmiféle kudarc, mulasztás, tévedés nem ellensúlyozhatta, mivel ilyenekről a szónok nem is tudott. Őszintén szólva, aligha várhattunk tőle mást, hiszen ez az „évértékelő” egybeesett a kampány nyitányával, ezért a kormányfői beszéd nem is állhatott másból, minta portékájának szédelgő feldicséréséből, valamit ellenfelei lejáratásából. Orbán Viktor mind a két feladatnak maximálisan megfelelt.

További részletek: itt, itt, itt, itt, itt, itt.

A hiányok, kudarcok, veszélyforrások leltárát Orbán néhány nappal később az egyesült ellenzék rendezvényén tételesen sorba szedve megkaphatta a kihívójától. Márki-Zay Péter a korrupciótól a nemzetközi presztízsvesztésig, a félrekezelt és kudarcos járványpolitikától az elszegényedő rétegek helyzetéig minden olyan fontos kritikát elmondott, amelyről a kormányt nem kedvelőknek ugyan lehetett tudomásuk, de így, egyben ritkán hallhatták. E nagygyűlés másik különlegessége az volt, hogy az egyesült ellenzék mind a hat vezető képviselője egységes csapat tagjaként szerepelt a kormányfő-jelölt mellett, ezúttal valóban megjelenítve egy egységes és versenyképes csapatot.

További részletek: itt, itt, itt, itt, itt, itt.

A kormányfő februárban szinte minden áldott nap szerepelt valahol, s a sokféle alkalomból kiemelkedő lett a vállalkozói kamara éves rendezvényén elmondott, szokatlanul hosszú beszéde. Az egy héttel korábbiakhoz képest, ennek a mondanivalónak a tartalma már összehasonlíthatatlanul közelebb volt a valóságos gazdasági folyamatokhoz, s ami talán még érdekesebb: egy egész évtizedre szóló gazdasági/gazdaságpolitikai program körvonalait is megismerhettük. Tőle. Mert nem hagyott afelől kétséget, hogy személy szerint minden fontos kérdésben a döntés joga őt illeti meg.

További részletek: itt, itt, itt, itt.

Február legutolsó napjaiban mind a Fidesz, mind pedig az ellenzék leadta országos listáikon szereplő jelöltjei végleges névsorát. Nagy meglepetést nem keltett egyik sem, de ezzel a lépéssel legalább lezárult a kampány egy újabb fontos szakasza.

Közben a külvilág…

Ez a február a fontosabb külpolitikai fejlemények következtében olyan gazdag lett, hogy teljes joggal írhatnánk egy önálló külügyi krónikát is. Csak az igazán lényeges eseményekre koncentrálva azt állíthatjuk, hogy kormányzati szempontból ez nem volt éppen szerencsés hónap. Kezdődött azzal, hogy az OLAF megismerhetővé tette azt a korábbi jelentését, amelyből a napnál is világosabban kiolvasható a kormányfő vejének elmarasztalhatósága az ELIOS-ügyben.

Az ügy gyors feledésbe merüléséhez hatalmas erővel járult hozzá, hogy Orbán Viktor (ugyanezen napokban) erős nemzetközi figyelemmel kísért látogatást tett Moszkvában régi harcostársánál, Putyinnál. A kínos epizódokkal tarkított vizitet a kormányfő és a hivatalos propaganda megpróbálta hasznos békemisszióként beállítani, amelynek szomorú cáfolatára nem is kellett olyan sokat várni. Mindenesetre, a február első hetét szinte maximálisan lefoglalta ez a diplomáciai esemény, amelynek tükrében az egész hazai média elkezdte áttekinteni a fölöttébb ellentmondásos magyar-orosz kapcsolatok elmúlt évtizedét.

További részletek: itt itt, itt, itt, itt, itt.

S ha már kudarc, akkor a februári mérleget jócskán megterhelte az Európai Bíróság abbéli ítélete, amivel a tavalyi lengyel-magyar keresetet lényegében elutasította. Ezt az ítéletet egy héttel korábban már a kormányfő be is árazta és szervesen bele is illesztette Brüsszel-ellenes kampányának hosszú sorába. Ám azt csak egy hét múlva – a már említett kamarai beszédében – álmodta meg, hogy valójában ez alkalommal nem is vesztettünk, hanem győztünk. Hosszabb elemzés helyett, egyelőre állapítsunk meg annyit, hogy e bírósági döntéssel inkább távolabbra, mint sem közelebbre kerültünk leendő brüsszeli forrásaink lehívhatóságától.

További részletek: itt, itt, itt.

És akkor e kedvezőtlen külügyi események sorába robbant bele február végén a háború, amely mindenestől megkérdőjelezte annak a sokáig eredménnyel folytatható pávatáncnak a létjogosultságát, amire a kormányfő sok éven át büszkén hivatkozott. (Az esetleges következményekre a krónika végén még visszatérünk.)

Itthon, a mélyben pedig továbbra is a megszokott gondjainkkal viaskodtunk.

Két teljes évünket tette nagyrészt zárójelek közé a 2020 márciusában elszabadult Covid-járvány.  A mostani február a járvány szempontjából a nyugodtabb hónapok közé tartozott, hiszen a nyitó és a záró napok között eltelt hetek adatainak többsége egyértelműen az ötödik hullám ellaposodásáról tanúskodott. Csökkent a napi új megbetegedések, valamint a kórházban ápoltak száma, egyedül a napi halálozási adatok nem jeleztek olyan mértékű esést, mint a többi mutató. Ha ez a tendencia folytatódik, akkor a járvány ötödik hulláma március második felére végképp lecsendesülhet. Hacsak… hacsak nem kerül elő még újabb vírusvariáns, mert láttunk már ilyen meglepetést. Sajnos.

Február hónap nagy eseménye az infláció régen nem látott elszabadulása lehetett volna, ha nem szól közbe az utolsó pillanatban a háború. Több mint érdekes ez ügyben végignézni a hónap híreit, elemzéseit, kormányzati megnyilvánulásait. Eleinte még uralkodni látszott az a fajta vélekedés, hogy mindez átmeneti jelenség és törvényszerűen függ össze a járvány után talpra álló gazdaság élénkülésével. Meg egyébként is, a világon mindenütt megjelent és a mi adataink sem rosszabbak más országokénál. Aztán hétről hétre finomodott a kép, egyre összetettebbé válva. Mind többet tudhattunk meg nemcsak a nemzetközi szállítási nehézségekről, meg az egyes alágazatokban rapid módon kitermelődő áremelkedésekről, valamint a kormányzati beavatkozások nem várt hatásairól. Idővel már maga a miniszterelnök is kénytelen volt a fellépései során szólni az inflációról. Igaz, ő úgy vélte, hogy a maguk részéről eredményesen küzdöttek meg azzal. Az infláció már csak azért is kellemetlen, mert az eredeti kampánystratégia egyik leghatásosabb fegyverét látszik kicsorbítani. A példátlan jövedelem-kiáramlások kedvezőnek remélt politikai következményeit ugyanis még a választások előtt felemészthetik a korábbiaknál magasabb fogyasztói áremelkedések. Nem kell nagy merészség annak előrejelzéséhez, hogy a választások előtti közéleti viták nagy valószínűséggel éppen az infláció körül fognak sűrűsödni. Annál is inkább, mert a háború hatalmas lökést adhat az energiahordozók további drágulásához – ebbéli tapasztalataink csak az utóbbi napokban kezdenek kikristályosodni.

További részletek: itt, itt, itt, itt.

A mögöttünk hagyott hónap egyik folyamatos konfliktusmezője a pedagógus-társadalom és a kormány között húzódott, ami – úgy tűnik –, tavaszra állóháborúvá keményedett. Január végén a pedagógusszakszervezetek végső eszközükhöz nyúlva, figyelmeztető sztrájkot hirdettek, amelyben az érintettek részvételét a kormány különböző szintű szervei igyekeztek eleve lehetetlenné tenni. Ennek ellenére, húszezren is vállalták a sztrájkot. A március 16-ra meghirdetett országos sztrájk lehetőségét a kormány egy sebtében meghozott rendelettel igyekezett eleve jogellenessé nyilvánítani. De a hatás az ellenkezője lett: a pedagógusok ijedelem és meghunyászkodás helyett február végén hólabda-szerűen gördülő engedetlenségi mozgalmat indítottak el. Ennek a lélektani, politikai, szakmai hatásai egyelőre jóval nagyobbak, mint amit egy egyszeri sztrájk váltott volna ki.

Az állóháborúvá merevedett és eredetileg szociális karakterű megmozdulásnak februárban megteremtődött egy egészen váratlan következménye is. A hazai média minden korábbinál alaposabb háttér-elemzésekkel tárta fel a közoktatásban hosszabb ideje uralkodó tarthatatlan állapotokat. Ezzel az is lehetővé vált, hogy a jelenlegi magyar társadalom szülőkként érintett több százezres szegmense a választások előtt egy nagyon fontos kérdésben átgondolhassa a jelenlegi kormányhoz fűződő viszonyát.

(A konfliktus jelentőségére és tantörténet-mivoltára tekintettel, ezúttal szokatlanul nagy terjedelmű, olyan alapos forrásanyagot mellékelünk, amelyből talán utólag is eléggé jól rekonstruálható és időben is követhető a folyamat valamennyi lényeges fordulópontja.)

További részletek itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt.

Zárszóként

Krónikánk megírása idején minden egyéb, korábban fontosnak tekintett problémát, ügyet egyelőre háttérbe szorít a február utolsó hetében elszabadult orosz invázió. A jelenlegi ukrán határ a fővárostól nincs messzebb, mint például az Őrség. Ma már alig-alig emlékszik bárki is arra, hogy csaknem három évtizeddel ezelőtt hogyan kellett elviselnünk a déli megyékre a délszláv polgárháború következtében ránk szakadt menekülthullámot. Fogalmunk sincsen arról, miféle kihívások elé állíthatja még ez az esztelen háború a közvetlen szomszédállamokat, közöttük a mi hazánkat is. A büszkén hirdetett és hencegésekkel hangzatosan művelt pávatánc-politika egyelőre csődöt mondott. Nem kizárt, hogy ezzel a kihívással is úgy járunk majd, mint a járvánnyal. A választások előtt a kormány semmiképpen sem fog kellemetlen döntésekkel előállni. De később a háború valós következményeit is szép csöndben áthárítják majd a lakosságra. Talányos március elé nézünk, olyan napok és hetek várnak ránk, amelyek megértésében legfeljebb a múlt pontos ismerete segíthetne…