Kilóra megveszi a koncertzenekarokat és röhögve lenyúlja a raktárkoncerteket a NER

– Elvileg tegnap zárult a kormány-finanszírozta „raktárkoncertek” támogatásában résztvevők végleges listája. Megkerestük a kezdeményező Miniszterelnöki Kabinetirodát a részletekkel kapcsolatban, de nem kaptunk választ. Te lassan 30 éve része vagy mind a könnyűzenei szakmának, mind a hazai kultúramenedzselésnek. A rendszerváltáskor bő tíz éven át vitted a csillaghegyi, főként alternatív zenei és kulturális Banán Klubot. 2002-től szűk három évet kaptál a Fidesz utáni Millenáris Park kulturális, művészeti igazgatójaként egy azóta sem megismételt szabad művészi szellemű profil kialakítására. 2006-tól öt évig a Párizsi Magyar Intézet igazgatójaként működtél, már francia területen és lényegében maradtál is a mai napig: Mondtpellierben élsz, egy évtizede te szervezed a francia közönséget a Sziget Fesztiválra. Kívülálló bennfentesként, ráadásul nemzetközi tapasztalatok birtokában, hogyan látod a koncertzenekarok megsegítésére feltalált raktárkoncert-projekt hatékonyságát?

– Az önmagában üdvözlendő, hogy előálltak egy ilyen ötlettel, mert tragikus helyzetben van az egész szakma. Nem csak az előadók, akik jobban látszanak, hanem az egész technikai háttérszemélyzetig – a szervezőktől a színpadépítőkig – mindenkinek megszűnt a jövedelme. Ők ráadásul rendszeresen olyan jövedelmi lehetőségeknek kitett emberek, akik egyik hónapról a másikra, egyik turnétól a másikig élnek. Brutális, hogy kimaradt egy teljes évad s ebből a szempontból egyértelműen pozitív, hogy legalább valamilyen lehetőséghez jutnak az állam segítségével.

– A 30 éves szakmai múltadból emlékszel hasonló időszakra?

– Nem. A Banán Klub idején átéltünk pokoli költségvetési időszakokat, akkoriban több hasonló hely is vergődött akár féléveket fizetés nélkül, de annak akkor más okai voltak, ráadásul az ember eldönthette, hogy benne akar-e maradni vagy sem. Ilyen döntési lehetőség most nincs.

– Tehát a segítség a jó rész, viszont mintha egy „de” benned akadt volna.

– Valóban: azt a veszekedési hullámot ellenben nagyon rossz volt látni, amit a projekt elindított. Ennek persze nagyon világos oka van.

– Bár Franciaországban élsz, de intenzív kapcsolatban maradtál a hazai szakmával: miben nyilvánult meg számodra a feszültség?

– Voltak, akik nem éltek a támogatás lehetőségével és több zenekarral is beszéltem, akik azt mondták, hogy annyira rá vannak erre szorulva, hogy kénytelenek elfogadni, de inkább nyilvánosan nem minősítik a pénzosztás módját. Sokan vannak, akiknek több mint kritikus a véleményük, de nem mondják, mert a rendszer arra tart igényt, hogy ha fizetnek neked, akkor fogd be a szád. Ezt, ugye, láttuk már többször, például a filmes pénzek kapcsán is, amikor kerek perec elmondták, hogy ez az elvárás – és sajnos van egy ilyen következménye a kormányzati juttatások elbírálásának. Mindezt egy dologra vezetem vissza – s itt ismét csak sajnálkozni lehet –, hogy nem normatív az elosztás, nem arra törekednek a döntéshozók, hogy átlátható és világos szabályrendszer mentén osszanak támogatást és mindenkinek jusson, hanem kézből etetik a lojalitást. Óriási különbség, hogy valami normatív alapon jár nekem adott feltételek alapján, vagy valaki valamilyen kompatibilis szempont szerint kiválaszt 100-150 zenekart. Én nyilván nem fogok rosszat mondani a láthatóan jót akaró volt kollégáimról, de vegyük észre, hogy az nagyon hálátlan szerep, ha felkérnek, hogy válassz ki a sok nyomorgó közül néhány nyomorgót.

– Hogyan megy ez normáliséknál, mondjuk Franciaországban?

– Fel sem merül a szubjektív elfogultság lehetősége – mindez normatív alapon történik. Eleve három vonalon kapunk segítséget mind koncertszervezők, mind zenészek, mind a kapcsolódó munkatársak egyaránt. Az első támogatás ahhoz kötött, hogy elvesztetted-e a tavalyi adott időszakhoz képest a bevételed ötven százalékát. Én nem vagyok előadóművész, de a koncert- és fesztiválszervező cégem megsegítésére minden hónapban megérkezett 1500 euró, ami ha másra nem, de a kötelező kiadások egy részének kifizetésében bizony segítség. Ugyanígy, mondhatni alanyi jogon, jár mindenkinek, hogy elküldhette a dolgozóit 80 százalékra csökkentett fizetéssel járó szabadságra. Franciaországban ez az állami(!) támogatás nem csak a koncertszervezést, zenészeket, hanem a vendéglátást, szállodaipart, turizmust is segíti. Ha egy cég jelezte, hogy nem tudja fizetni az embereit, akkor az állam azt mondta, hogy ne rúgd ki őket, inkább adok nekik csökkentett fizetést. Mi már márciustól éltünk a lehetőséggel és októberig jár, hivatalosan. A tervek szerint, mindezt meg is hosszabbítaná az állam. A támogatás harmadik pillére, hogy nem kell járulékot, tb-t fizetni, míg fennáll a piaci recesszió helyzete.

– A miniszterelnökünk ettől a rothadó nyugattól valóban távolodik, bár a lánya turisztikai affinitását erősen támogatja a mi pénzünkből. A francia állam viszont mindezt, amit elmondtál, alanyi jogon járó jussként átvállalja?

– Így-így. S mindennek – visszakanyarodva a hazai helyzetre – többek között az is a következménye, hogy nem egymás torkának ugranak, hogy „Z”-nek miért jár és „B”-nek miért nem, hanem arról szól, hogy ez elegendő-e vagy találjanak ki még egyéb támogatási formát is.

– Mármint az állam?

– Naná. Elvégre a köz pénzét használja a közjóért.

– A hanyatló nyugat már-már kommuninisztikus lépései – tiszta fertő.

– Hazai szemmel, minden bizonnyal szokatlan, de Európa egyik legnagyobb és legrégebbi kapitalista demokráciája így gondoskodik az állampolgárairól. Nem egymás torkának ugrasztja a bajbajutottakat, hogy a néhány megmaradt gazellán marakodjanak a kiéhezett oroszlánok a szavannán. S akkor még nem is beszéltünk a Franciaországban gyakorlatos támogatási rendszerről, amely szerint, a kulturális iparban dolgozó időszakos vagy idénymunkából élő („intermittent du spectacle”) művész, szervező vagy technikus, ha egy megadott műsorszolgáltatásban eltöltött óraszámot igazol, akkor az állam kipótolja a jövedelmét, hogy ideje és módja legyen új, saját projekteken dolgoznia s így fejlődnie anélkül, hogy a napi betevőjét kelljen féltenie.

– Ez szintén egy általános és alanyi jogon járó támogatás?

– Így van. Ebből is látszik, hogy a magyar kormány álláspontja, miszerint a nyugati szisztéma nem vezet sehova, teljességgel megalapozott. De a viccet félretéve, azt még hozzáteszem, hogy idén májusban úgy döntöttek a francia gazdasági vezetés legmagasabb szintjén, hogy ebben az évben nem kötelező igazolni az előbb említett minimálisan teljesített szakmai óraszámot, mindenkinek jár a támogatás, aki ennek a kulturális rendszernek részese.

– Ez mintha azt is biztosítaná, hogy ellentétben a hazai viszonyokkal, az ottani művészeknek és holdudvaruknak nem kell az éhhaláltól rettegniük? Tehát mindez, amit elmondtál, azt jelentené, hogy Franciaországban úgy tudnak eljárni a köz pénzével, mint ahogy normáliséknál elvárná az ember, hogy a köz pénzét a köz javára fordítják?

– Pontosan ezt jelenti.

– Ennek ismeretében, te miként látod a jövő évet? Lesz mód behozni bármit az idei veszteségekből?

– Semmit sem tudni minderről. Számomra nagy fájdalom, nem elsősorban az anyagiak miatt, hogy a jelek szerint, a Sziget Fesztivál képviselete egy évtized után megszűnik, de az összesen 24 éves munkakapcsolat után, még mindig a Sziget Család tagjának érzem magam. A pontos okát nem tudom, de feltételezem, hogy mint minden nagy fesztiválszervező, eztán a Sziget sem építhet 100 százalékban arra, hogy az a nemzetközi fesztiválturizmus, ami eddig intenzíven működött, ugyanolyan módon újraépíthető lesz. Az emberek inkább maradnak otthon, a saját országaikban, a helyi fesztiválokra mennek, illetve azokkal terveznek.

– A hazai kapcsolatrendszered, ismeretségi, baráti körödből kaptál-e bármilyen visszajelzést a magyar kormány raktárkoncert-projektjét érintő valódi véleményekről?

– Két részre osztható az álláspont: azokéra, akik kaptak, másrészt, akik nem kaptak. Aki nem kapott, nyilván rosszul éli meg, nincs munkája, amivel túléljen, nem szereti a dolgot – ez nyilván a művészek nagyobbik részét jelenti. Akit támogatnak, ott nyilván életet ment és nagyon fontosnak érzi. Ezzel együtt, még mindig nem ismertek a pontos végrehajtási szabályok a támogatást illetően.

– Annyi ismert, hogy ötszörös gázsit kapnak a raktárkoncertért.

– Ez ismert, de hogy ezért pontosan mit is kell adni cserébe, azt egyelőre homály fedi. Azt ne felejtsük, hogy ez nem egy olyan összeg, mint a feltétel nélküli alapjövedelem – ezt valamivel viszonozni kell. Az érintettek köréből hallani azt a verziót, hogy ezért, a lényegét tekintve, potom összegért az állam, illetve a közmédia hozzájut 100-150 egész estés koncertfelvételhez, ami az ő tulajdona és azt csinál vele, amit akar, annyiszor játssza le, ahányszor akarja s az előadóknak ebbe semmi beleszólásuk sem lehet. Nemhogy jogdíjat kapjanak utána. Magyarul, kilóra megveszik az önálló és szuverén alkotásukat. Ezt ugye ismerték már a középkorban is, amikor kiszolgáltatott emberek viszontszolgáltatásából valaki előnyhöz jut – és uzsorának nevezték el.