Messze még...
A növekedési vágyakról.
Varga Mihály abból a tényből, hogy az unióban az elmúlt covidos évben 6,4 százalékkal csökkent a bruttó hazai termék, nálunk viszont csak 5,1 százalékkal, azt a következtetést szűrte le, hogy a magyar gazdaság ellenállóbb az uniós átlagnál. Értelmezése beleillik az Orbán-kormány évek óta folytatott sikerpropagandájába, amire kudarcos időkben és új parlamenti választásokhoz közeledve, egyre nagyobb szükség van.
Ám, ha elfogadjuk a pénzügyminiszter leegyszerűsített logikáját, akkor abból arra is következtethetünk, hogy Lengyelország, Románia, sőt, Bulgária is még erősebb és ellenállóbb gazdaságúak, mint az unió, hiszen annak átlagánál még kevésbé estek vissza, mint mi, vagyis az uniónál és nálunk is jobbak. Ha csak a puszta számokat önmagukban nézzük, akkor valóban erre a furcsa következtetésre juthatunk. De ha kicsit belenézünk a részletekbe, akkor kiderül, hogy másról van szó.
Nem Magyarország és az említett kelet-európai országok fölényéről, hanem arról, hogy az unió átlagát a közösségben jelentős súlyt képviselő, azon országok gyenge teljesítménye húzta le, ahol a gazdaságban a turizmusnak meghatározó szerepe van. Így Spanyolország, Franciaország, Olaszország, Portugália, Görögország, Málta, Horvátország – vagyis a Mediterráneum, s mellettük a főleg a téli turizmusban élenjáró Ausztria került bele ebbe a kritikus körbe. Ezekben az országokban 7-11 százalék közötti recesszió alakult ki, hozzájuk képest mi valóban kevesebbel úsztuk meg. Ám ez sajnos nem jelenti azt, hogy a válságban szerzett „uniós előnyünk” a jövőre nézve is kiterjeszthető volna.
A mostani teljesítmény törékeny alapjairól
Egyrészt azért nem, amire Mellár Tamás – helyesen – többször is felhívta a figyelmet, hogy a nagy uniós pénzbeáramlások idején (2013-2019 között), amikor Brüsszeltől a GDP négy-öt százalékát kaptuk ajándékba, elmaradt a magyar gazdaság átállítása a modernizáció, az innováció pályájára, és ezért – tehetjük hozzá – felzárkózási deficitet halmoztunk fel. Másrészt ez azért történhetett – és erre többek közt a legutóbb Györffy Dóra hívta fel a figyelmet –, mert a pénzcsapokhoz való hozzájutás nem a teljesítményelvet, hanem elsősorban a politikai pozícióválasztást követte. „A 2010 utáni években már az lett volna a feladat, hogy kitörjünk a közepes jövedelmi csapdából, amelyben több felzárkózó gazdaság megrekedt. Fel kellett volna készülni a minőségen alapuló versenyképesség korszakára. Ehelyett azonban az történt, hogy dőlt a pénz, a beáramló rengeteg forrás pedig lehetővé tette, hogy ezt a feladatot elodázza a kormány” – nyilatkozta a fiatal egyetemi tanárnő Farkas Zoltánnak a legutóbbi HVG-ben (Kanyarban kicsúszni, HVG 2021. március 11.).
Az innovációs, megújulási kényszer helyét, ami minden piacgazdaság elsődleges motorja, a politikai helyezkedés kényelme, édes semmittevése váltotta fel. Persze, amíg van bevonható külső forrás, addig így is lehet növekedni, ám fejlődni és felzárkózni a fejlettebb országokhoz kevésbé. A falusi munkaerő-tartaléknak, mint külső forrásnak a bevonásával az ötvenes-hatvanas években hat-hét százalékos éves dinamikát lehetett Magyarországon kimutatni, és mire mentünk vele?
Az elmúlt évben tovább romlott a helyzet
Akkor
– amikor az uniós szigor feloldásával (mentesülés a maastrichti kritériumok és a cégtámogatások tilalma alól) a NER szeretett kedvezményezettjei még könnyebben jutottak a korábbiaknál is nagyobb összegekhez;
– amikor az innovációs és a technikai fejlesztés kényszere tovább gyengült a magyar vállalkozók körében, mert a cégek ölébe hullott, vissztehermentes ajándékpénzeknek nincs megtérülési kényszere (könnyen jött, könnyen mehet);
– amikor az oktatásra, egészségügyre, szállítási infrastruktúrára, alapkutatásokra fordítandó szükséges produktív kiadásokat (a Nemzeti Versenyképességi Tanács meghatározása szerint) továbbra is korlátozták az improduktív jellegűek (sportcélú, egyházi jellegű, katonai, rendvédelmi, államigazgatási célú kifizetések), amelyeknek nem volt közük sem a járvány elleni védekezéshez, sem ahhoz a tartós elrugaszkodásához, ami a gazdasági válságból való kikerülést segítette és stabilizálta volna;
– amikor a tőkecentralizáció növeléséhez szinte teljesen szükségtelenné váltak a szokásos erőfeszítések, hiszen a lezárások miatti válságban tönkre ment vagy/és várhatóan erre a sorsra jutó cégek könnyen megszerezhetőkké váltak, s ezzel a lehetőséggel az új felszámolási biztosok is biztosan élni fognak. (A Direkt 36 kiderítette, hogy az állami felszámolók mellett – a nemrég kiírt pályázat alapján – piacra lépett 90 új cég csaknem felének van valamilyen kormányzati kapcsolata, és akkor a strómanokról még nem tudunk.) A cégfelvásárlásokra olcsó hiteleket és ingyenes állami forrásokat is szerezni lehetett, többet, mint amennyit a kormány a bajba jutott cégek megsegítésére fordított. Így lehetséges nem sok erőfeszítéssel a közeljövőben a NER-birodalmakat – minden teljesítménykényszer nélkül – tovább szélesíteni. A lokális, célzott tőkefelhalmozásban a kormány rendkívül innovatív, most a hullarablást is megfinanszírozza, hisz' az övéiről van szó.
S történik mindez a piacgazdaság szabályozó, nagyobb, jobb teljesítményre ösztönző szövetének további szétszaggatásával, a piaci versenykényszer sutba dobásával, s amikor ennek pandantjaként a GDP több mint 80 százalékára rugó adósságot hozott össze a kormányzat. Egyetlen év alatt akkora államadósságráta-növekedést, mint amekkora a 2008-201l közötti négy év alatt zajlott le a globális pénzügyi válság következményeként. Az ország a Covid évében nem lett ellenállóbb (és azt követően sem). A történések képlete – nagyon leegyszerűsítve: megemelkedett adóssághegy versus elgyengülő termelési/törlesztési képesség.
Matolcsy féligazsága
Nem véletlenül hangoztatja most már egyre gyakrabban Matolcsy György, hogy mást kellene csinálni, mert hogy a mostani úton nem lesz felzárkózás, legutóbb Észtország kitörését hozva fel például. S ajánlja rendre a jegybank műhelyében kidolgozott terveket, köztük a 2019 tavaszán bemutatott versenyképességi programot. Csakhogy az elnök úr valószínű, nem olvasta kellő figyelemmel a munkatársai által 330 pontban megfogalmazott javaslatokat. Különben rá kellett volna döbbennie arra, hogy azok alapvetése a 2010 után az ő aktív közreműködésével is kiépített gazdasági rendszer visszabontását jelentené. Vagyis a magyar gazdaság növekedési potenciáljának megerősítéséhez, felzárkózásunk felgyorsításához fel kellene számolni mindannak a zömét, amit a politikai akarat a NER-re való hivatkozással kiépített. Ezzel a magam részéről teljes egészében egyetértek.
A gazdaság versenyképességének, felzárkózási képességének növelése csak azoktól az intézményi átalakításoktól remélhető, amelyek lényegében az Orbán-rezsim öngyilkosságát jelentenék. Orbán ezt soha nem fogja megtenni, mert még részleges engedményekre, vagy ahogy a Kádár-rendszerben hívtuk: reformokra sem lesz hajlandó. Kádár János, ha vonakodva is, de engedett a rendszerének fellazítását eredményező reformoknak. Orbán tudja, hogy ez hova vezetett, ezért nem akarja. Hisz abban, amit 2019 tavaszán programként megfogalmazott és egy éve újból megerősített, hogy 2030-ra Magyarország az unió öt legjobban élhető országa lesz.
***
Lehet, hogy mi is hihetünk ebben, ha az elkövetkező években nem Orbán Viktornak hívják majd a Magyar Köztársaság miniszterelnökét….
Budapest, 2021. március 15.
