Mit érzékel a magyar állampolgár az oktatás problémáiból?

Az, aki csak az interpretáló média fogyaszthatóan rövid híradásai alapján tájékozódik, levonhatta az e tudósításokban a legtöbbször meg is fogalmazott következtetést: teljesen hiábavaló volt másfél év tiltakozása, az elbocsátásokhoz vezető kiállások, a tüntetések és más akciók, a polgári engedetlenség, a szakszervezeti tárgyalások, bármi, ami ezen a területen történt. A magyar társadalom nem hitte el, hogy az oktatás területén nagyon nagy a baj.

Az értékelés felszínes, kicsit sem néz a felmérésben használt fogalmak jelentése mögé és nem veszi figyelembe az oktatási rendszer pozíciójának értékelésére a felmérés során kapott további válaszokat. Az alábbi táblázatban megtalálható a közvéleménykutatás összes oktatással kapcsolatos eredménye. A táblázatban szerepel a kutatás során feltett kérdés lényege, valamint azok a helyezések, amelyeket a válaszolók adtak (külön az összes megkérdezett, külön a kormánypárti szavazók és külön a hatpárti ellenzék valamelyik pártjára szavazók), jelezve, hogy hány válaszlehetőség közül választhattak a kutatás résztvevői.

Alaposabb vizsgálat szükséges! 

Először is, érdemes a kérdőívben feltett kérdésekre figyelmet fordítani. A közvéleménykutatók egyrészt érdeklődtek aziránt, hogy a válaszolók milyen mértékben tartják problematikusnak az oktatás színvonalát. Másrészt további kérdések arról szóltak, hogy mit kellene tenniük a politikusoknak az országot sújtó problémák megoldása érdekében. Harmadrészt azt kellett megítélniük a válaszadóknak, hogy mely változásokat tartják fontosnak ahhoz, hogy Magyarország 20 év múlva egy virágzó ország legyen. 

A három típusú kérdésre érkezett válaszok különböznek egymástól, nem is kis mértékben. Az első és a harmadik kérdés esetén kaptak a közvéleménykutatók olyan válaszokat, amelyek az oktatás minőségének jelentőségét, fontosságát egyrészt a problématérképen, másrészt a jelentős fejlődés megindulásával és sikerével kapcsolatban alacsonyra értékelték. Ugyanakkor a „Mit tegyenek a politikusok” típusú kérdésekben az oktatással kapcsolatos teendőket igencsak előre sorolták a felmérésben résztvevők.

Miért alakult ki ez a különbség? Nagy valószínűséggel megfelelő magyarázat, hogy a magyar társadalom tagjai nagy többségükben az oktatás színvonalában relatív értelemben nem látnak nagy és különösen nem látnak sürgősen megoldandó problémákat. Problémákat, sürgetőket látnak, de azok nem a színvonallal kapcsolatosak. Ennek mintha ellentmondana az a tapasztalat, hogy nagyon sokan illetik kritikával azt, ami az iskoláinkban történik és a tanulás-tanítás milyenségével, tartalmával és módszereivel függ össze. Relatíve azonban ezek a problémák nem annyira súlyosak ezen állampolgárok számára. Az infláció, a megélhetési nehézségek és az egészségügy fizikai létet közvetlenül érintő hatásait sokkal komolyabbnak gondolják. Logikus, hogy ha egy felmérésben arra kérik őket, hogy az oktatás színvonalával kapcsolatos kritikai álláspontjukat jelezzék, az nem lesz olyan erős, mint sok más, egzisztenciális és nagyon is közvetlen, aktuális gondjuk, bajuk. 

A „Mivel kellene foglalkozniuk a pedagógusoknak” típusú kérdésekre kapott válaszokban az oktatás már jóval előrébb kerül. Amikor nyílt a kérdés, maguk a válaszolók fogalmazzák meg a teendőt, akkor nem a színvonalról, nem tartalomról, nem módszerekről beszélnek, hanem a helyzetről. Majd, amikor ugyanilyen jellegű kérdéseket a kutatók fogalmaznak mg zárt kérdésben, akkor ők is „helyzetet” írnak, sőt, kiegészül a kérdés pontosítása a bér kérdésével. A válaszolók a kérdőív ezen részeinél tehát már éppen azokra a problémákra fókuszálhattak nagy valószínűséggel, amelyeket a másfél éven keresztül zajló pedagógus tiltakozások minden elé helyeztek: bér, pedagógushiány, túlterhelés. Így az oktatás már a sürgető „ügyek” rangsorában – különösen a hatpárti ellenzéki szavazók körében, de jobbára a kormánypártiaknál is – bekerülnek az első harmadba.

Ne csodálkozzunk azon, hogy az oktatás színvonala ma még viszonylag kevéssé „veri ki a biztosítékot” az emberekben. Tudjuk, hogy a pedagógustársadalom többsége sem áll ki egyértelműen a mélyebb, alapviszonyokat is érintő oktatási reformok mellett. Hogy várhatnánk el akkor ezt általában a társadalomtól? Még mindig hatnak a mindenféle reformot ellenző meggondolások, a „nekem jó volt, jó lesz a gyerekemnek, unokámnak is” össznépi önámítása, a kormány kifejezetten oktatásmodernizációval szemben álló politikája, a félelem az újtól s ki tudja még mi minden a szinte elhagyhatatlan örökségeink közül. Annak következményeit, hogy végletekig fáradt, kizsigerelt pedagógusok fogyatkozó létszámban tartanak – biztos, hogy nem elhanyagolható arányban nem nagyon jó – tanórákat, egyelőre csak a lányainak, fiainak az alternatív, iskola melletti oktatásban lehetőségeket biztosítani tudó társadalmi elit, a felső középosztály vette észre, s valószínű, hogy a többieknek sokkal magasabban van az ingerküszöbük. 

Amit most leírtam, azzal valamennyire „igazságot akartam szolgáltatni” mindazoknak a barátaimnak, kollégáimnak, akik a lelküket kiteszik azért, hogy az oktatással kapcsolatos tiltakozásokkal el lehessen érni valamit. Hidegzuhany volt számukra az utolsó előtti előtti hely. De kérem őket, nézzék ők is komplexebben az eredményeket. A társadalom igenis kezdi érezni legalább azt, hogy „fizikai” állapotában megrendült az oktatás, és ez a tudatosodás nagy részben éppen a tiltakozásoknak köszönhető.

A jelentés: Bíró-Nagy András, Molnár Kristóf, Szászi Áron és Varga Attila 2023. Mit kíván a magyar nemzet? Problémák és remények Magyarországon 2023-ban. Fridrich-Ebert-Stiftung és Policy Solutions, Budapest. Az interneten megtalálható.

Nahalka István