Orbán király, magyar király, vágtat döglött lován
Még Ferenc pápa magyarországi látogatásakor sem voltak olyan szigorúak a biztonsági intézkedések, mint Orbán Viktor idei évértékelőjénél. Szinte hermetikusan lezárták a Várkert Bazár környékét, s nemcsak azt akadályozták, meg, hogy az újságírók és más okvetetlenkedő szájtátiak szóra bírják a meghívott méltóságokat, de a fekete kordonokkal és buszokkal elzárt terület még azt is elrejtette a kíváncsi tekintetek elől, hogy kik voltak azok a szerencsések, akik kiérdemelték a megtisztelő invitálást. A miniszterelnök szokás szerint Brüsszelt is alaposan kiosztotta, mondván, a brüsszeli bürokraták nem húznak ki a csávából, „döglött lóra nem verünk patkót.”
Az ATV-nek – igaz, csak Orbán évértékelője után – így is sikerült néhány meghívott illusztrist mikrofonvégre kapni. Így például Menczer Tamás államtitkárt, Hollik Istvánt, a Fidesz kommunikációs igazgatóját, vagy éppen Ókovács Szilvesztert, a Magyar Állami Operaház főigazgatóját. Az igazi nagyhal azonban a Nemzet Kossuth-díjas Csótánya volt, akitől mindig lehet valamilyen érdekes beszólásra számítani. Feró ezúttal sem hazudtolta meg önmagát. A Beatrice egykori fenegyereke – aki egy hónappal ezelőtt töltötte be a 78. életévét – azt találta mondani, hogy Szent István óta nem volt olyan jó királyunk, mint Orbán Viktor.
Feró nem először fejezte ki nagyrabecsülését és rajongását Orbán iránt: január közepén a születésnapja alkalmából készített interjúban a Mandiner arra kérte a zenészt, hogy nevezze meg a szerinte három legnagyobb történelmi személyt. Feró – aki, s ezt szintén az interjúból tudjuk, gyerekkorában matematika tanár szeretett volna lenni – négy nagyságot említett: Szent Istvánt, Mátyás királyt, Széchenyi Istvánt és Orbán Viktort.
Orbán egyébként valóban rászolgált a királyi titulusra, mert jó ideje uralkodónak képzeli magát. Hivatalosan miniszterelnök, valójában király: úgy viselkedik, mintha még mindig a középkorban élnénk, amikor a királyhoz hű nagyurak földeket és birtokokat kaptak az uralkodótól, nemesi címeket, sarzsikat, jogokat és előjogokat.
Magyarország mostani királya koncessziót ad annak, aki megérdemli. Dohányboltot, kaszinót, földbirtokot adományoz a hozzá hű haduraknak, stadiont épít annak, aki megérdemli. Az udvarban mindenki a tenyeréből eszik, kisemberek és nagyurak, középszerűek és törtetők. Aki jól törleszkedik, többet merhet a fazékból, aki jobban, az még ennél is nagyobb harapásra nyithatja a száját. Mindenkinek jut valamennyi, kinek több, kinek kevesebb, van olyan is, akinek majdnem semmi.
Orbán király mondja meg, hogy ki a magyar, ki a polgár, ki az, aki szereti a hazát és kiről írhatja meg a papagájkommandó, hogy áruló. Bátor utcai harcosként démonokkal harcol, fantomok ellen küzd, Európával és a világgal vív szabadságharcot. Pusztulásba vezeti hadait, költséges, fölösleges és értelmetlen háborúba, és közben úgy tesz, mintha nem tudná, hogy együttműködni kevésbé fárasztó, mint csatázni rendületlenül.
Nagy Feró nem áll messze a valóságtól, amikor, meglehet ironikusan, azt mondta, hogy Szent István óta nem volt olyan jó királyunk, mint Orbán. Magyarország miniszterelnöke ugyanis – kérdezzék meg kezelőorvosát és gyógyszerészét – királynak képzeli magát, és alattvalónak mindenki mást, és amíg sokan vannak, akik alattvalóként élnek, addig tényleg ő marad itt a király.
