Orbán már nem tud visszafordulni
Ma ott tartunk az orbáni rezsimben, hogy a miniszterelnököt a törvényesség látszata sem érdekli. Olyan mértékben érzi sajátjának az országot, hogy nyíltan vállalja: szarik a saját törvényeire is. Bocsánat e kifejezésért, nincs rá jobb szó, még a nyelvi eszköztárában igazán gazdag magyar nyelv sem képes ennél jobban kifejezni a miniszterelnök hozzáállását a jogszabályokhoz. Különben hogyan is nyilatkozhatott volna úgy saját mikrofonjába, hogy – szabad fordításban – nem érdekes, ha a népszavazás nem lesz eredményes, akkor is ő nyert. Ennél látványosabban nem vallhatja be egy ember, hogy mindaz, amit kitalált, fölösleges pénzszórás; 2016-ban több, mint 13 milliárd forintba került. Ha ehhez hozzátesszük az elmúlt öt év pénzromlását, az inflációt, valamint azt, hogy Orbán mára még gátlástalanabbul költi a közös pénzünket, akkor – nincs kizárva –, hogy a 20 milliárdot nyaldossa a mostani népszavazás.
Az a népszavazás, amelyre ez a miniszterelnök eleve kijelentette: tudja, hogy nem lesz érvényes, de a magyarok akkor is megállítják Brüsszelt, mint ahogy ezt tették az imént említett öt évvel ezelőtti referendumon.
Jómagam egyébként elhatároztam, hogy nem dőlök be a trükknek, nem fogom a népszavazást bírálni, ahelyett, hogy a megfigyelési ügyről írnék, de ezt a kormányfői hozzáállást lehetetlen kikerülni. És azért lehetetlen, mert teljes egészében mutatja, hogy ez a rezsim hova jutott. Oda, hogy a 2010-ben elindult látszatokból, a törvényesség imitációjából, a harmadik kormányzási ciklus végére elérkezett addig, hogy már ezt is elunta. Egészen pontosan Orbán elunta. A többiek meg követik őt.
Követik őt?
A legsúlyosabb diktatúrák szokása, hogy a bizalmatlanság, a Vezér bizalmatlansága, átcsap az ellenzéki fejeken, és eléri a belső kört. A történelem számtalan példát mutat – sőt: a diktátorok esetében csak ilyen példát mutat –, hogy a rendszer feje egyre kevesebb emberben bízik, nota bene, az árulókat saját körében keresi. Nem, nem állítom, hogy eljutottunk a végkifejletig, itt, az Európai Unió közepén, még (?) nem tüntetnek el ellenségként megbélyegzett embereket, addig azonban már igen, hogy megfigyelik őket. Másként: rajtuk tartják a szemüket. Hogy kik tartják rajtuk, mekkora ez a halmaz, kik vannak bizalmatlansági bizalom körébe bevonva, egyelőre nem tudjuk.
Ez a mostani megfigyelési ügy, amelyre a belügyminiszter azt mondta, hogy itt mindig minden jogszerűen történt – 2010 óta! –, Orbán meg kijelentette, hogy az üggyel kapcsolatban a belügyminiszter már mindent elmondott, nos, világosan rámutat, hogy kikre volt (? – megint egy kérdőjel) különösen kíváncsi a hatalom. Azokra az emberekre, akik elvezethetnek az olyan személyekhez, akik elégedetlenek a rendszerrel, azokhoz az újságírókhoz, akik hangyaszorgalommal gyűjtik az adatokat, és ennek során eljutnak olyanokhoz is, akik a hatalmat szolgálják ugyan, de már keresik a kiutat, keresik azokat az utakat, ahol fülbe súghatják az általuk tapasztalt visszaéléseket. Igen, Orbán, kormányzása harmadik ciklusára végképp az agg diktátorok szintjére lépett; fél, hogy saját emberei fogják hátba szúrni. Látszólagos magabiztossága bizalmatlanságba csapott át, környezetébe már csak olyanokat enged, akik maximálisan kiszolgálják őt; elérkezett a Szijjártók, Palkovicsok, Vargajuditok, Novákkatalinok korszaka.
De vigyázat: itt nincs megállás. Ez nem az utolsó stáció; Orbán ma még csak ott tart, hogy nyilvánosan is bevallja, nem érdekli mit is mond a törvény, de hamarosan eljut odáig, hogy a legszűkebb körében sem bízik majd meg. Szijjártó és a többiek, bizonnyal, hamarosan hibázni fognak. Azért fognak hibázni, mert mindig ki akarják számítani, hogy mit vár tőlük a türannosz, de a türannoszokra éppen az a jellemző, hogy előbb-utóbb kiszámíthatatlanokká válnak. Ők, elvileg, még visszafordulhatnának, de nem fognak. Lehet, hogy akarnának, de már nem lehet. Túlságosan belekompromittálták magukat a rendszerbe. Pedig nem ártana tanulmányozniuk egyrészt a történelmet, másrészt Orbán fejlődéstörténetét. A „ne mi nyerjük a legtöbbet” szerénységétől, a mostani voluntarizmusig. A történelemből láthatják, hogy a Vezér soha nem képes visszafordulni, vezetése egyre szélsőségesebbé, egyre követhetetlenebbé válik, és ezzel egyenes arányban nő a környezetével szembeni bizalmatlansága is. Rólunk – értsd: az ellenzékinek minősítettekről – tudja, hogy mit gondolunk, legfeljebb arra kíváncsi. mit cselekszünk. Ám az övéi egy részéről azt feltételezi, velünk egyezkedik. És minél közelebb a bukás esélye, feltételezi, annál több az áruló. A történelem – és ezért érdemes a múltra figyelni – arra tanít, hogy a türannoszok sorsa a bukás. A bukásukig azonban súlyos károkat okoznak, országuknak, embereknek. Embereiknek is.
Orbán, ismétlem, már nem tud visszafordulni. A világ csodálkozva figyeli, hogy egy közösség tagjaként is képes diktatúrát, személyi kultuszt kiépíteni. Az, ami most zajlik, érdekes kísérlet a demokratikus közösség számára is. Meddig tolerálható a demokrácia felszámolása, és meddig tűri ezt saját közönsége. Hagyják, hogy Vezérük eljusson a következő stációig, vagy előbb képesek megszabadulni tőle.
Az előbbi egyébként most van. Nem kellene megvárni a következő stációt…
