Sokszínű médiaszabadságban élünk...

Merthogy eme önképet még azzal is megtoldotta, hogy Nyugaton ez nem így van, mert ott mindent kénytelenek alárendelni annak az érdekrendszernek, amelynek következtében csak egyetlen vélemény jelenhet meg, amely viszont minden ízében háborúpárti. És ennek a szörnyűséges monstrumnak engedelmeskedve viselkedik itthon is az onnét megfizetett, de a mi hazánkban aknamunkára berendezkedett ellenzék. Egyszóval, nemcsak a dollárbalodal, hanem a dollármédia üldözöttjeiként is kénytelenek vagyunk szakadatlan harcokban megvédeni a magunk szuverén, független és a tömbök közötti halálos versengésektől megmenekülni készülő nemzetünk tájékozódását. 

Ezt nyilatkozta ez évi első hónapunk legutolsó péntekén a magyar kormányfő a szokásos rádiós monológjában. (A pénteki rádiómonológ ide vonatkozó percét a 17-18. perce közötti részében lehet élőszóban is meghallgatni.)

Kétségtelen, hogy ez az okfejtés a maga minőségében páratlan politikai bravúr, hiszen egyetlen mondatnyi bekezdésben sikerült elmarasztalni és megbélyegezni a Nyugatot (ami ugye maga a kártékony Brüsszel), szédelgőn feldicsérni a saját kormányzati gyakorlatot és egy mozdulattal lehazaárulózni az ellenfeleit, akik lényegében nem mások, mint az idegen érdekek fizetett ügynökei. Kész csoda, hogy még szabadlábon járkálhatnak. Most még. De miheztartás végett jó, ha tudják, hogy mi pontosan felderítettük a hátterüket, és fillérekre beazonosítva ismerjük ezt a kriminális mivoltot.

Külön szerencse e vészjóslóan tragikus helyzetben, hogy Magyarország már 2010 után nemzeti kezekbe vette az itteni média irányítását, ugyanis: azé az ország fölötti uralom, aki képes a keze között tartani a médiát, s ezzel együtt az ország gondolkodásmódját. Mindezt már a Másik Orbántól tudhattuk meg, aki főnöke előtt két nappal értékelte imígyen a jelen hazai helyzetet. S az utóbbi időben szinte szokássá vált, hogy a Másik Orbán lett az Egyik – és az EGYETLEN – Orbán vázlatos gondolatainak részletes kifejtője.

(További részletek: itt, itt, itt)

Jámbor elemzőként kénytelenek vagyunk a kétféle álláspontot azonos kútfőből eredő meglátásként értelmezni, ezért a két állítást úgy dekódoljuk, mint amelynek a közös tanulsága nem nagyon lehet más, mint az, hogy az áhított sokszínűséget is az szolgálhatja a legjobban, ha az ország elsöprő többségének a legfontosabb kérdésekről nemcsak az ismerete, nemcsak a tudása, hanem még a véleménye is ugyanonnét származik: a Kormányfői Bölcsességből. Azaz, a sokszínűség magát a kormányfői mondanivalót jelentheti.

Január ebben az ügyben példás egyöntetűséggel mutathatta meg ennek az egységnek a méreteit. A kormány hivatalos megszólalói meghirdették, hogy a magyar nép 97 százalékban ítélte el a szankciós politikát, s ezt a győzelmi jelentést pillanatokon belül az utcákon is viszontláthattuk – óriásplakátok formájában. S nem kellett túl sokat várnunk arra sem, hogy vezető kormányzati politikusok minderre már úgy hivatkozzanak, mint mindenki által ismert és elismert tényre.

A januári ütközetek elvont sémája

 Egy rövid bekezdés erejéig talán nem árt megállni és vázolni a grandiózus manipuláció legfőbb állomásait:

• harcban állunk Brüsszellel, az unióval a megítélt pénzeinkért, mert nem teljesítjük az előírt feltételeket;
• a 2023-as költségvetésünket is jórészt e forrásokra alapozva állítottuk össze, de mind a mai napokig függőben van ezen pénzek sorsa;
• kifutunk az időből, nagyon kéne a pénz, nyakunkon az infláció és az előző évi gazdaságpolitikai felelőtlenség több ezer milliárdos ára, a gazdasági káosz következményei pedig mind nyilvánvalóbbak;
• ilyen körülmények között vagy meghátrálunk, vagy pedig elve külső – és kevéssé ellenőrizhető – bűnbakok aknamunkájára próbáljuk kenni a letagadhatatlan válság okait és következményeit;
•  ez utóbbi megoldás 2010 után már többször is bevált, ezért 2023 januárjában is azzal kísérletezik a magyar kormány – és személy szerint Orbán Viktor –, hogy minden gondunk forrásaként „Brüsszelt” tüntesse fel;
• ezen modell segítségével némileg érthetőbbé és értelmezhetőbbé válhat mindaz, ami január első napjai óta a hazánkban történik.

Nézzük a hónap kronológiájának legfontosabb tételeit

Az első hétvége botrányát az jelentette, hogy lőttek az Erasmus-pénzeknek. Ami a legtöbb egyetem működésének, sokezer hallgató továbbtanulásának és az egyes egyetemeken folyó és nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező kutatóműhelyek létezésének a gyors végét is jelenthetné. A kormányzati reakció a megszokott volt, sőt, a miniszterelnök erre még egy lapáttal rá is tett, amikor úgy állította be mindezt, mintha Brüsszelben „a gyerekeinken állnak bosszút, milyen emberek ezek…?”

Néhány nap múlva persze kiderülhetett az, amiről maga a kormányzat is régóta tudhatott, miszerint ez a döntés szerves része annak a csomagnak, amelyben hazánknak a korrupció elleni eltökéltségét azzal is tesztelnék, hogy hajlandók lennénk-e az újonnan felállított egyetemi kuratóriumokban megmutatkozó nyílt kormányzati/személyi befolyások felszámolására. A részletekben ezúttal nem merülnénk el, de annyit érdemes megjegyezni, hogy a mellébeszélés, majd a kritika jogosságának elismerése és a meghátrálás nagyjából az egész januárt igénybe vette. Krónikánk írásakor annyi világos, hogy a magyar kormány ígéretet tett a kifogásolt kuratóriumok összetételének megváltoztatására márciusig. (A szövevényes történet megértéséhez nagyszámú, időrendbe tett forrást közlünk segítségként itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt)

E rövidre fogott tantörténet mögött az alapvető problematika a hazai korrupció intézményesedettségének kirívó mértéke. 2023-ba fordulva a napnál is világosabb, hogy ma már az unió különféle döntési szintjein a megelőző tizenkét évhez képest összehasonlíthatatlanul komolyabb, számonkérhetőbb és átláthatóbb garanciákat szeretnének látni arra nézve, hogy a nekünk jutó forrásokat nemcsak a kormányközeli nagyvállalkozói csoportok képesek megszerezni. Ám e jól bejáratott visszaosztási mechanizmusok megváltoztatásának érdekében lényegében az egész állami működés alapvető rendszerén kellene változtatni. S ez az, amire a mai Orbán-kabinetnek a legkevésbé sincsen kedve. 

Ennek leplezésére két kézzel kaptak bele minden olyan lehetőségbe, amelynek a felhasználása révén eltakarhatóvá lenne a jelen rendszer korrupciós lényege. 

Bájos látvány volt szemlélni azt az euforikus örömet, amivel a kabinet a Brüsszelben kitört megvesztegetési botrányt fogadta, mondván, hogy: Ti beszéltek, akik még nálunk is korruptabbak vagytok???  És az öröm pillanataiban megfeledkezve arról, hogy ott – Brüsszelben – pillanatokon belül léptek, felfüggesztettek, eljártak, nem teketóriáztak. Nálunk viszont az igazán szimbolikus ügyben, a Völner/Schadl-botrányban még tizennégy hónap után is csak addig juthattunk, hogy egy bulvárlap által kiszivárogtatott információkon csámcsoghatunk.

A másik, nem kevésbé felfuttatott ügyet az ellenzéki pártok számára Nyugatról juttatott adományok jelentették. Januárban szinte minden napra jutott egy-két százmilliónyi adomány leleplezésének médiaszenzációja; a hónap végére már majdnem négymilliárd forintnyi összegről rémüldözhetett, aki akart. Nem lehetett ebben a hónapban úgy bekapcsolni hazai rádiót, tévét, hogy ne áradtak volna a hazai ellenzék nyugatról történt megvásárlásának a részletei. S ha valamit reggeltől estig, megállás nélkül sulykolnak, akkor nem lehet kétséges a végeredmény. Az, amit Orbán Viktor a maga pénteki rádiós monológjában előzetesen össze is foglalt: nyugati dollárpénzeken megvásárolt hazaárulókat a hasonlóan nyugati pénzen kitartott ellenzéki sajtó segíti abban, hogy lejárassák hazánkat.

(További részletek itt, itt, itt)

Összehasonlításképpen, a kormányzat a legutolsó konzultációs kampánynak a propagandájára nagyjából e fönti összegnek a többszörösét költötte el, vagy: a Nézőpont Intézet szintén e „nyugati megvesztegetés” hatszorosáért végez a kormányzat számára sajtófigyelést… Egyszóval, a szóban forgó összeg jelentősége szinte semmilyen arányban nem áll azzal, amit ez a kormányzat hetente költ el egyéb, kevéssé indokolható, többnyire propagandisztikus célokra.  A kívánt politikai cél viszont láthatóan elérhető. Nem lehet megkerülni a korrupció jelenlétének letagadhatatlan mivoltát, DE! A sokoldalú médiafölénnyel a témakör átterelhető a politikai ellenfelek térfelére, ettől kezdve pedig rajtuk lesz a magyarázkodás terhe.

(További részletek itt, itt, itt, itt, itt)

A manőverek ellenére…

...az alapprobléma változatlanul fennáll. Hogyan alakuljon viszonyunk a megváltozott unióhoz? A lakosságot ez ügyekben faggató közvélemény-kutatások ugyan változatlanul azt mutatják, hogy még a kormányzati tábort lelkesen támogatók számára is többségi vélekedést jelent az uniós bent létünk igenlése. Igaz, ez a lelkesedés csökkenő erejű, főként a Fidesz-hívek soraiban. ami amúgy nem csoda. Vezérlő csillagzatuk januárban minden lehetséges alkalmat, fórumot megragadott annak érdekében, hogy szapulja ezt a szövetségesi rendszert. Még a Himnusz születésnapjára rendezett ünnepet is alkalmasnak látta arra, hogy kikeljen „Brüsszel” ellen. Január végén pedig kétnapos hírré válhatott az is, hogy személy szerint jobban szeretné országát az unión kívül látni.

A kitört botrány hatására ugyan később változtattak a szövegén, de ez a fajta kiszivárogtatás nagyon is szerves része mindannak, amit Orbán hosszabb ideje és egyre erősebben szeret dédelgetni. Azt, hogy Magyarországnak valamiféle olyan független, mindenféle irányban manőverezni képes szabadságot szeretne nemzetközileg is megálmodni, amely térben nem fenyegetné őt és rendszerét semmiféle ellenőrzés, külső kényszer és kelletlen alkalmazkodási kötelék. Valahol mindez érthető. 2010 óta e relatív és parttalan szabadságát BELÜL már megteremtette, itthon semmiféle intézményes fék, ellensúly nem gátolhatja nemzetépítő hóbortjait. 

(További részletek itt, itt, itt, itt)

A külföld... az viszont még gond. Azok még lépten-nyomon beleszólnak a dolgába. Amit ő elegánsan úgy old meg, hogy minden ilyen esetben azonosítja önmagát a Nemzet egészével. Ha személy szerint őt éri bármiféle kritika, akkor az a 97 százalék, a nemzet, az ezerszáz éves történelem, az Egész Kárpát-medence elleni álnok támadásnak minősül. Ideje hát ezen az ellentmondáson is túl lenni.