Utálni bolondulásig
A HVG – hagyományaihoz híven – az év végén is kiosztotta a Citrom-díjakat, a lap olvasói szavazhattak a számukra legellenszenvesebb hírességek listájára. Az év győztese – nem írjuk le a nevét, akit érdekel, a díjazottak között elolvashatja – egy igen ismert, és az utóbbi időkben nem a dalaival, hanem a magánéletével hasító énekesnő lett. Második helyen az ellenzék végzett, amiért nem tudja megakadályozni, hogy az országot a vadkelet felé lavírozzák, míg a képzeletbeli bronzérem a MÁV-nak jutott – az indoklás szerint a cég még a legalapvetőbb feladatait sem tudja ellátni.
Épphogy lemaradt a dobogóról az egykor Twitterként működő, mára X-re átnevezett közösségi platform tulajdonosa, Elon Musk, míg az ötödik helyen – némi meglepetésre – a saját maga által is megszavazott homofób törvény „áldozata”, L. Simon László végzett.
Mint minden szavazás, természetesen ez a mostani is igen szubjektív, alig tekinthető többnek, mint játéknak. Még a legkedveltebb hírességek is megosztó személyiségek, sokan rajonganak értük, de ugyanannyian utálják is őket. Ezért sem nevezzük nevén az idei győztest, akit érdekel, enélkül is tudja, hogy kiről van szó.
Mint mondani szokták, esetünkben a jelenség a fontos. Vagyis, hogy mi, magyarok – és ebben bizonyára a többi nép sem különb nálunk – igen jók vagyunk a mások utálatában. Szinte bárkit képesek vagyunk nem szeretni, ehhez még az sem kell, hogy az illető létezzen. Itt most kivételesen nem csak a migránsokra gondolunk, akiktől azok is rettegnek, akik soha életükben nem találkoztak velük – más nem létező személyek és csoportok is képesek kivívni az ellenszenvünket.
Bizonyára sokan emlékeznek még arra az évekkel ezelőtti közvélemény-kutatásra, ahol a magyar emberek gyűlölködésre való hajlamát vizsgálták. Nemcsak az elhíresült pirézekről van szó, ahol egy nem létező, csak a kutatók fantáziájában élő népcsoport iránti ellenszenvünket sikerült megjeleníteni, de volt egy másik felmérés is, amikor huszonkilenc hazai híresség közé egy nem létező személyt is „becsempésztek” a kutatók. Az illetőt Szabó Lukácsnak „hívták”, Budán lakott, fogorvosként dolgozott, s arra kérték az embereket, hogy jelöljék be egy tízes skálán, mennyire utáljuk az illetőt. Nos, Szabó Lukács jó választásnak bizonyult, mert ahhoz képest, hogy nem is létezett, kifejezetten sokan utálták: a majdnem harminc híresség között végül az előkelőnek mondható kilencedik helyen végzett.
Nyilván nem vagyunk egyformák, de tény, hogy sokunk számára a gyűlölethez az is elegendő, ha az illető híres, vagy azt gondoljuk róla, hogy sikeres. Szeretjük utálni a tévében látható műsorvezetőket (az életben sokkal alacsonyabbak és kövérebbek, mint a tévében), az énekeseket (kimennek a színpadra, eltátognak néhány taktust, aztán felmarkolják a lóvét). De nem kedveljük az ügyvédeket sem (csak a saját pecsenyéjüket sütögetik), a manökeneket (lefekszenek mindenkivel és közben beutazzák a világot), a futballistákat (van köztük tehetséges, de még a botlábúak is milliókat keresnek), az újságírókat (kérdésekkel provokálnak.) A politikusokkal is sok a baj (csak a szavazataink kellenek nekik, utána magasról tesznek ránk).
A pszichológusok bizonyára egyetértenek azzal az állítással, hogy a gyűlölethez gyakran a bennünk lévő keserűség és kishitűség is elegendő. Az már csak hab a tortán, ha találunk is valakit – legyen az illető milliárdos, migráns, vagy mint esetünkben az ismert énekesnő – akire haragudni szeretnénk.
