Szerintem ez a fontos
|
2015. október 16. 06:53
2015. okt. 16. 06:53
Jó reggelt kívánok, örülök, hogy ismét találkozunk. Azt kérem, most öt percre tegyen félre minden zavaró dolgot, aktuális feladatot, ugyanis játszani fogunk egy kicsit. Hasznos játékot.
Nem árt, ha van önnél toll és papír, de rögtön kommentben is leírhatja a fontosabbnak ítélt válaszait. Kérdezni fogok pár dolgot.
Kezdésként gondoljon egy körülbelül 65 éves emberre. Lehet családtag, ismerős, vagy nyilván saját maga is, ha ennyi idős. Megvan? Oké. Most arra kérem, gondolja végig, hogy hogyan fog élni ez az ember öt év múlva.
Írjon le egy számot: mennyi az a havi nettó összeg, amiből él. Nyugdíj ez, vagy fizetés, vagy mindkettő egyszerre (ez ma már csak kevés esetben lehetséges)? Honnan származik a pénz? Állami juttatás, piaci bevétel, vagy korábbi megtakarítások, befektetések hozama? Mit csinál a szabadidejében? Hol és hogyan szórakozik, miként tartja a kapcsolatot a családtagjaival és barátaival, van-e közéleti aktivitása? Milyen az egészsége, mit tesz azért, hogy egészséges maradjon, illetve ha beteg, állami keretek között gyógyul, vagy magánszolgáltatónál? Ha az utóbbi, akkor hogyan fizet érte - mindig aktuálisan a teljes összeget, mint például a boltban a kenyérért, vagy egy magánbiztosítóval kötött szerződés keretében térítik a szolgáltatás árát?
Sok kérdés, de higgye el, fontosak, mindjárt elmagyarázom. Előbb azonban egy gyors történet lazításképpen: pár hete Olaszországban a gyönyörű Cinque Terre településeit látogattuk meg. A vonaton egy brit nyugdíjas csoporttal utaztunk, nem csak 65, de simán 85 éves hölgyek és urak és voltak köztük. Heringként zsúfolódtunk össze, közülük se jutott ülőhely a többségnek - de meg se kottyant nekik. Bő ezer kilométerre az otthonuktól, láthatóan már túl az aktívan pénzkereső éveken, néhányuk bottal ugyan, de mind mosolyogva, vidáman vonatoztak. Mert az egészségük, az anyagi helyzetük, a személyes viszonyaik, minden aktuális jellemzőjük lehetővé tette, hogy mondjuk Liverpoolból átugorjanak Riomaggioréba, felkaptassanak a hegyi kolostorhoz, a tengerparton papírtölcsérből citromlével spriccelt, frissen sült kis szardellákat ropogtassanak, és egyáltalán: éljenek.
Jön a következő kérdéscsoport, egy körülbelül 45 éves emberre kéne most gondolni, akit jól ismernek - vagy gondoljanak saját magukra, ha ebbe a korosztályba tartoznak. Hol lesz öt év múlva? Mi lesz a munkája? Ugyanott dolgozik, előléptetik, maga keres magasabb karriercélt, vagy a munkanélküliséggel küzd? Hogyan adózik, mennyi marad meg neki abból a pénzből, amit megkeresett? Ha vannak gyerekei, hogyan tudja támogatni őket? Van-e autója, ugyanaz-e, mint most, csak öt évvel öregebben, esetleg le tudta cserélni fiatalabbra? Saját lakásban lakik-e, van-e rajta hitel, tudja-e törleszteni? Tud-e spórolni, ha igen, akkor mennyit tesz félre havonta - és hova? Állam által támogatott megtakarítása van, magánszolgáltatónál fektet be, vagy otthon, a bal felső szekrényben a törölközők mögött gyűjtögeti egy régi neszkafés üvegben? Évente mennyi könyvet vásárol, hányszor megy színházba, moziba? Több-e ez, vagy kevesebb, mint most, illetve 15 éve? Ha nő, akkor még mindig szignifikánsan kevesebbet keres-e, mint ugyanabban a pozícióban egy férfi, és ha a férje bántalmazza, még mindig azt bizonygatják-e lelkiismeretlen gazemberek, hogy egy nőnek szükségszerűen kevesebb jog jár, mint egy férfinak?
Közbeszúrva megint egy tájékozódási pontot: Monterossóban, a strandon egy csapat dán ápolónő mögött volt a napozóágyunk, 40-50 közötti vidám hölgyeket képzeljenek el. Onnan tudom, hogy ápolónők voltak, mert az egyikük kért egy masszázst a strandon dolgozó "mobil" thai masszőrtől, és neki mesélte el angolul, hogy Dániában mind ugyanabban a kórházban dolgoznak. Mondom, nagy volt már a vidámság, az ápolónők arca egyszerre volt piros a skandináv bőrnek szokatlan toszkán napsütéstől, és a korzón vásárolt, gyorsan ürülő palackból kortyolt, citromos-cukros limoncellótól (tudják, amitől úgy lehet berúgni, hogy a csalóka limonádé-íztől észre se veszed). A mi fogalmaink szerint drága táskák a napágyak alatt, és biztosan nem bazári ékszerek fülben és nyakban. Megint mondom: ápolónőkről beszélünk.
Könnyen kitalálható az utolsó kérdéscsoport: egy 25 éves magyar fiatalra kéne gondolni, illetve lehetsz te is, ha most huszonéves vagy. Hol lesz ez az ember öt év múlva? Van-e diplomája, ha igen, akkor mekkora adósságot halmozott fel a tandíj miatt rögtön élete elején? Ha nincs diplomája, akkor meg sem próbálta, vagy a család nem engedhette meg magának? Vannak-e gyerekei, ha még nem, tervezi-e, hogy lesznek? A szüleinél lakik, vagy albérletben, esetleg tudott venni egy saját lakást - ha igen, mikorra lesz tényleg az övé, és addig mennyit fizet ki hiteltörlesztésre? Hol dolgozik, mennyit keres, milyen reális karriercélja van?
De a legfontosabb: Magyarországon él még egyáltalán?
Az elmúlt hetekben sok, Bolognában tanuló külföldi diákkal találkoztam. A világ minden részéről jönnek az ezer éve alapított, nagy hírű egyetemre tanulni. Egyetlen közös tulajdonságuk van: ki tudják fizetni a tanulmányaikat, és belefér az életükbe ez a hasznos kaland, ami aztán értékesebbé teszi őket a munkaerőpiacon, felkészültebbé a szakmájukban, az általuk választott tudományágban. Nem menekülnek, hanem "szerencsét próbálnak", és utána ezt a többletet viszik haza, mert hazamennek. Az egyetem pedig szabad, autonóm közösség, amit sem "ejtőernyős kancellárok", sem az évnyitón is politikai mocskolódást elővezető, hülyehajú politikusok, sem gyerekgyűlölő államtitkárok nem tudnak tönkretenni. És látok sok helyi fiatalt is, akik bátran vállalnak gyereket, akiknek van idejük és pénzük a Via dell'Indipendenzán (amit hétvégén mindig sétálóutcává alakítanak) kiülni egy igazi kapucsínóra, a Neptun-szobor mellett meghallgatni egy koncertet, és utazni, tapasztalni, élni.
Nos, kedves olvasó, ha kész van a válaszokkal, akkor elárulok valamit: ön most egy pártprogram tartalomjegyzékét írta le épp. Mert szerintem ezek a fontos kérdések - meg persze még ezer másik, amit fel tudnánk tenni. Az engem marhára nem érdekel, hogy milyen mocsoktengert üvöltve szapulja az egyik párt a másikat; az is hidegen hagy, aki naponta új csomagolásban adja elő, hogy semmi vágya sincs, mint hatalomra kerülni, vagy a hatalmát tovább növelni. A fontos kérdések ezek, és végtelenül nívótlan az a nyilvános politikai diskurzus, amelynek szereplői azzal sértik meg a polgárokat, hogy nem ezekről beszélnek, hanem azt keresik, hogyan tudnak ma még nagyobbat rúgni abba, aki nem ért egyet velük.
Engem ezek a kérdések érdekelnek, és érdekel az is, hogy önök mit válaszolnak.
Kezdésként gondoljon egy körülbelül 65 éves emberre. Lehet családtag, ismerős, vagy nyilván saját maga is, ha ennyi idős. Megvan? Oké. Most arra kérem, gondolja végig, hogy hogyan fog élni ez az ember öt év múlva.
Írjon le egy számot: mennyi az a havi nettó összeg, amiből él. Nyugdíj ez, vagy fizetés, vagy mindkettő egyszerre (ez ma már csak kevés esetben lehetséges)? Honnan származik a pénz? Állami juttatás, piaci bevétel, vagy korábbi megtakarítások, befektetések hozama? Mit csinál a szabadidejében? Hol és hogyan szórakozik, miként tartja a kapcsolatot a családtagjaival és barátaival, van-e közéleti aktivitása? Milyen az egészsége, mit tesz azért, hogy egészséges maradjon, illetve ha beteg, állami keretek között gyógyul, vagy magánszolgáltatónál? Ha az utóbbi, akkor hogyan fizet érte - mindig aktuálisan a teljes összeget, mint például a boltban a kenyérért, vagy egy magánbiztosítóval kötött szerződés keretében térítik a szolgáltatás árát?
Sok kérdés, de higgye el, fontosak, mindjárt elmagyarázom. Előbb azonban egy gyors történet lazításképpen: pár hete Olaszországban a gyönyörű Cinque Terre településeit látogattuk meg. A vonaton egy brit nyugdíjas csoporttal utaztunk, nem csak 65, de simán 85 éves hölgyek és urak és voltak köztük. Heringként zsúfolódtunk össze, közülük se jutott ülőhely a többségnek - de meg se kottyant nekik. Bő ezer kilométerre az otthonuktól, láthatóan már túl az aktívan pénzkereső éveken, néhányuk bottal ugyan, de mind mosolyogva, vidáman vonatoztak. Mert az egészségük, az anyagi helyzetük, a személyes viszonyaik, minden aktuális jellemzőjük lehetővé tette, hogy mondjuk Liverpoolból átugorjanak Riomaggioréba, felkaptassanak a hegyi kolostorhoz, a tengerparton papírtölcsérből citromlével spriccelt, frissen sült kis szardellákat ropogtassanak, és egyáltalán: éljenek.
Jön a következő kérdéscsoport, egy körülbelül 45 éves emberre kéne most gondolni, akit jól ismernek - vagy gondoljanak saját magukra, ha ebbe a korosztályba tartoznak. Hol lesz öt év múlva? Mi lesz a munkája? Ugyanott dolgozik, előléptetik, maga keres magasabb karriercélt, vagy a munkanélküliséggel küzd? Hogyan adózik, mennyi marad meg neki abból a pénzből, amit megkeresett? Ha vannak gyerekei, hogyan tudja támogatni őket? Van-e autója, ugyanaz-e, mint most, csak öt évvel öregebben, esetleg le tudta cserélni fiatalabbra? Saját lakásban lakik-e, van-e rajta hitel, tudja-e törleszteni? Tud-e spórolni, ha igen, akkor mennyit tesz félre havonta - és hova? Állam által támogatott megtakarítása van, magánszolgáltatónál fektet be, vagy otthon, a bal felső szekrényben a törölközők mögött gyűjtögeti egy régi neszkafés üvegben? Évente mennyi könyvet vásárol, hányszor megy színházba, moziba? Több-e ez, vagy kevesebb, mint most, illetve 15 éve? Ha nő, akkor még mindig szignifikánsan kevesebbet keres-e, mint ugyanabban a pozícióban egy férfi, és ha a férje bántalmazza, még mindig azt bizonygatják-e lelkiismeretlen gazemberek, hogy egy nőnek szükségszerűen kevesebb jog jár, mint egy férfinak?
Közbeszúrva megint egy tájékozódási pontot: Monterossóban, a strandon egy csapat dán ápolónő mögött volt a napozóágyunk, 40-50 közötti vidám hölgyeket képzeljenek el. Onnan tudom, hogy ápolónők voltak, mert az egyikük kért egy masszázst a strandon dolgozó "mobil" thai masszőrtől, és neki mesélte el angolul, hogy Dániában mind ugyanabban a kórházban dolgoznak. Mondom, nagy volt már a vidámság, az ápolónők arca egyszerre volt piros a skandináv bőrnek szokatlan toszkán napsütéstől, és a korzón vásárolt, gyorsan ürülő palackból kortyolt, citromos-cukros limoncellótól (tudják, amitől úgy lehet berúgni, hogy a csalóka limonádé-íztől észre se veszed). A mi fogalmaink szerint drága táskák a napágyak alatt, és biztosan nem bazári ékszerek fülben és nyakban. Megint mondom: ápolónőkről beszélünk.
Könnyen kitalálható az utolsó kérdéscsoport: egy 25 éves magyar fiatalra kéne gondolni, illetve lehetsz te is, ha most huszonéves vagy. Hol lesz ez az ember öt év múlva? Van-e diplomája, ha igen, akkor mekkora adósságot halmozott fel a tandíj miatt rögtön élete elején? Ha nincs diplomája, akkor meg sem próbálta, vagy a család nem engedhette meg magának? Vannak-e gyerekei, ha még nem, tervezi-e, hogy lesznek? A szüleinél lakik, vagy albérletben, esetleg tudott venni egy saját lakást - ha igen, mikorra lesz tényleg az övé, és addig mennyit fizet ki hiteltörlesztésre? Hol dolgozik, mennyit keres, milyen reális karriercélja van?
De a legfontosabb: Magyarországon él még egyáltalán?
Az elmúlt hetekben sok, Bolognában tanuló külföldi diákkal találkoztam. A világ minden részéről jönnek az ezer éve alapított, nagy hírű egyetemre tanulni. Egyetlen közös tulajdonságuk van: ki tudják fizetni a tanulmányaikat, és belefér az életükbe ez a hasznos kaland, ami aztán értékesebbé teszi őket a munkaerőpiacon, felkészültebbé a szakmájukban, az általuk választott tudományágban. Nem menekülnek, hanem "szerencsét próbálnak", és utána ezt a többletet viszik haza, mert hazamennek. Az egyetem pedig szabad, autonóm közösség, amit sem "ejtőernyős kancellárok", sem az évnyitón is politikai mocskolódást elővezető, hülyehajú politikusok, sem gyerekgyűlölő államtitkárok nem tudnak tönkretenni. És látok sok helyi fiatalt is, akik bátran vállalnak gyereket, akiknek van idejük és pénzük a Via dell'Indipendenzán (amit hétvégén mindig sétálóutcává alakítanak) kiülni egy igazi kapucsínóra, a Neptun-szobor mellett meghallgatni egy koncertet, és utazni, tapasztalni, élni.
Nos, kedves olvasó, ha kész van a válaszokkal, akkor elárulok valamit: ön most egy pártprogram tartalomjegyzékét írta le épp. Mert szerintem ezek a fontos kérdések - meg persze még ezer másik, amit fel tudnánk tenni. Az engem marhára nem érdekel, hogy milyen mocsoktengert üvöltve szapulja az egyik párt a másikat; az is hidegen hagy, aki naponta új csomagolásban adja elő, hogy semmi vágya sincs, mint hatalomra kerülni, vagy a hatalmát tovább növelni. A fontos kérdések ezek, és végtelenül nívótlan az a nyilvános politikai diskurzus, amelynek szereplői azzal sértik meg a polgárokat, hogy nem ezekről beszélnek, hanem azt keresik, hogyan tudnak ma még nagyobbat rúgni abba, aki nem ért egyet velük.
Engem ezek a kérdések érdekelnek, és érdekel az is, hogy önök mit válaszolnak.
