Amire nem vagyok evő
|
2016. március 19. 07:54
2016. márc. 19. 07:54
Ha egyszer már ettél forrón tálalt birkapörköltet, és tisztában vagy avval, hogy csak így jó, így igazi, csak így, fújdogálással hűtve érdemes nekilátni, hogy az utolsó lecsontozható húsdarabig kitartson a szájszéleket sütögető melegsége, szóval, ha már tudod, hogy a bürge elhűlve szinte ehetetlenné válik a faggyúmaradék megdermedése után,
akkor érted meg, hogy múlt század hetvenes éveinek derekán miért is nyomtam a felszolgáló kezébe a hosszas várakozást követően jéghidegen elém tett bürgepörköltet, mondván, ballagjon vissza a konyhára, és parancsoljon rá a szakácsra, hogy melegítse föl, aztán hozza ki újra, sebesen lépdelve, hogy forrón tehesse elém.
Mert hiába ugyanaz a neve az elhűlt birkapörköltnek, oda az élvezet, oda az íz és az illat, szóval maradjunk annyiban: nem ugyanaz, sőt teljesen más. Kocsonyát sem eszünk forrón, mondaná erre a böllérként és szakácsként is a legjobbak közt jegyzett nagybátyám, és magam is bólintanék erre a fölöttébb bölcs megjegyzésére.
Aligha kell mondanom, nagybátyám, akit Szeged környékén halászlé specialistaként is jegyeznek, azt is gondolkodás nélkül fogalmazná meg, hogy a langyos halászlé nem halászlé, még ha megpróbálnák is annak nevezni. És ha valaki nem értene ebből a párszavas mondandóból, annak kibontaná a halászlé kanalazásának lényegét: amint megfőtt, tálald, ha lehet, bográcsból, vagy fazékból merőkanalazva, egyből a tányérokba, mert a porcelántál is elvesz a forróságából, úgy meg ki akarna belekóstolni. A halászlé a szádban hűljön meg, kanalanként fújdogáld, és türelemmel viseld, ha nyelvedet sütögeti, az a dolga, azért halászlé. A halászlé legyen forró, ha már egyszer csípősre főzöd, és kellő élvezettel kanalazgasd, hogy a melegsége és a csípőssége egyszerre adjon mennyei élvezetet. Végképp ne hidd, hogy odavész az íze, nem veszhet oda, ízével és illatával telsz el, csak láss hozzá, eszegesd, kóstolgasd, fújogatva, kanalazgatva. Igen, könnyen kitalálható, épp csak megerősítem: küldtem már vissza langyos halászlét is, és még csak azt se mondhatom, hogy túlzottan tiltakozott volna a pincérlegény, amikor rendelkeztem az ehetetlen étel sorsáról.
Maradjunk abban: ami hidegen iható vagy ehető, azt kapjam meg hidegen, illetve melegen, amit pedig forrón illik föladni, azt hadd hűtsem le én magam, a saját számmal. Lehet, korral járó rigolyák ezek, akár ezt is vállalom, de azért vétek lenne ennyivel letudni a dolgot. Idő múltán tudja az ember, hogy mi hogyan, és azt is, hogy mi mivel jó.
A vajas kenyeret, lévén a családunkban kolbász szeletkékkel szoktuk meg, nehezen viseltem el mézes csurgatással. Egy ideig a vékonyra szelt füstölt sonkát sem tudtam volna elképzelni sárgadinnyével, ahhoz, hogy kívánatosnak tudjam, külhonba kellett utaznom, utána már hazai pályán is jó párosításnak bizonyult. A napköziben kelkáposzta főzelékbe pottyantott fasírtot is csak kínnal tudtam elfogadni, és a dolgot megemészteni, ahhoz, hogy jólessen a húsgombóc, alaposan meg kellett tisztogatnom a főzelék maradványaitól.
Többször végiggondoltam már, mi volt az az étel, ami végképp nem jött be nálam, és akárhányszor meghánytam-vetettem, ugyanoda lyukadtam ki: a kecskeméti pékek éjszakai csemegéje. Az érzékenyebb idegzetűek most hagyják abba írásom olvasását, 14 éven felüli olvasóimnak nem ajánlott rész következik. Szóval a régi pékek kedvencének receptje következik. Mielőtt azonban ide vésném, elköszönök, minden jót kívánok, kedves Olvasóm, jó étvágyat bármihez, ami éppen eszébe jut, vagy asztalára került, és bocsánat miatta és érte, nem én találtam ki, ez maga a borzalom. A kecskeméti péküzem pékjei ugyanis ezt a rettenetet eszegetik: frissen sült kiflit lassan forgatva mártogatnak meg egy étolajjal telt edényben, aztán ezt az alapborzalmat még megforgatják kristálycukorban.
Hogy milyen? Mit mondjak? Olyan.
Mert hiába ugyanaz a neve az elhűlt birkapörköltnek, oda az élvezet, oda az íz és az illat, szóval maradjunk annyiban: nem ugyanaz, sőt teljesen más. Kocsonyát sem eszünk forrón, mondaná erre a böllérként és szakácsként is a legjobbak közt jegyzett nagybátyám, és magam is bólintanék erre a fölöttébb bölcs megjegyzésére.
Aligha kell mondanom, nagybátyám, akit Szeged környékén halászlé specialistaként is jegyeznek, azt is gondolkodás nélkül fogalmazná meg, hogy a langyos halászlé nem halászlé, még ha megpróbálnák is annak nevezni. És ha valaki nem értene ebből a párszavas mondandóból, annak kibontaná a halászlé kanalazásának lényegét: amint megfőtt, tálald, ha lehet, bográcsból, vagy fazékból merőkanalazva, egyből a tányérokba, mert a porcelántál is elvesz a forróságából, úgy meg ki akarna belekóstolni. A halászlé a szádban hűljön meg, kanalanként fújdogáld, és türelemmel viseld, ha nyelvedet sütögeti, az a dolga, azért halászlé. A halászlé legyen forró, ha már egyszer csípősre főzöd, és kellő élvezettel kanalazgasd, hogy a melegsége és a csípőssége egyszerre adjon mennyei élvezetet. Végképp ne hidd, hogy odavész az íze, nem veszhet oda, ízével és illatával telsz el, csak láss hozzá, eszegesd, kóstolgasd, fújogatva, kanalazgatva. Igen, könnyen kitalálható, épp csak megerősítem: küldtem már vissza langyos halászlét is, és még csak azt se mondhatom, hogy túlzottan tiltakozott volna a pincérlegény, amikor rendelkeztem az ehetetlen étel sorsáról.
Maradjunk abban: ami hidegen iható vagy ehető, azt kapjam meg hidegen, illetve melegen, amit pedig forrón illik föladni, azt hadd hűtsem le én magam, a saját számmal. Lehet, korral járó rigolyák ezek, akár ezt is vállalom, de azért vétek lenne ennyivel letudni a dolgot. Idő múltán tudja az ember, hogy mi hogyan, és azt is, hogy mi mivel jó.
A vajas kenyeret, lévén a családunkban kolbász szeletkékkel szoktuk meg, nehezen viseltem el mézes csurgatással. Egy ideig a vékonyra szelt füstölt sonkát sem tudtam volna elképzelni sárgadinnyével, ahhoz, hogy kívánatosnak tudjam, külhonba kellett utaznom, utána már hazai pályán is jó párosításnak bizonyult. A napköziben kelkáposzta főzelékbe pottyantott fasírtot is csak kínnal tudtam elfogadni, és a dolgot megemészteni, ahhoz, hogy jólessen a húsgombóc, alaposan meg kellett tisztogatnom a főzelék maradványaitól.
Többször végiggondoltam már, mi volt az az étel, ami végképp nem jött be nálam, és akárhányszor meghánytam-vetettem, ugyanoda lyukadtam ki: a kecskeméti pékek éjszakai csemegéje. Az érzékenyebb idegzetűek most hagyják abba írásom olvasását, 14 éven felüli olvasóimnak nem ajánlott rész következik. Szóval a régi pékek kedvencének receptje következik. Mielőtt azonban ide vésném, elköszönök, minden jót kívánok, kedves Olvasóm, jó étvágyat bármihez, ami éppen eszébe jut, vagy asztalára került, és bocsánat miatta és érte, nem én találtam ki, ez maga a borzalom. A kecskeméti péküzem pékjei ugyanis ezt a rettenetet eszegetik: frissen sült kiflit lassan forgatva mártogatnak meg egy étolajjal telt edényben, aztán ezt az alapborzalmat még megforgatják kristálycukorban.
Hogy milyen? Mit mondjak? Olyan.
