Maskarások

Az író ember maskarája máris működik, a fenti mondattal még gondolatban sem játszottam, a maszkunkkal kapcsolatos egyéb összefüggéseken járt az agyam, de a maszk máris működésbe lépett, s mire észhez tértem, máris két fölösleges mondat éktelenkedett opuszom elején.

Vissza a maszkmentes gondolatokhoz! Szóval: szerep-e a szerepmentes énünk, vagy, ha már belekóstoltunk a maszk adta lehetőségekbe, már nincs kiút, az "őszinte", szerepmentes pillanatoknak lőttek, kitárulkozhatsz, lehúzhatsz egy álarcot, az alatta maradt arc, a te igazi arcod egy újabb maszk, s akár hozzá se nyúlj, lefogyhatatlanul lapulnak arcodra. Amit mutatsz, azt tükörből ismered. Amit tükörből ismersz, már csinálmány.
Ami csinálmány, az már nem az eredeti arc. És mindez még csak az arc.

Amit mondasz, az az aktuális szereped szerinti szöveged. Hamisítatlanul a tiéd, te mondod, de nem te "írtad". Pontosabban: ha írod, már a tiéd, mert rögzült, ha mondod, talán nem is érzékeled, egy elvárás szerint fogalmazod. Amit elvár a hallgató (miért sértenéd meg?), s amit tőled vár el a hallgató (meg kell felelned a rólad kialakult képnek). Közben persze egyszer sem hazudsz, feltör belőled az őszinte, de amit elhallgatsz, az az igaz.

A gondolatok a legpontosabbak. Az abszolút énünk. Visszaadni nem tudjuk, a cikázást nem adhatja vissza a margók és sorközök rideg egyhangúsága. Az írás és a beszéd rendet rak a rendetlenül is szép gondolatok között, s az eredmény torzképet ad akkor is, ha értékesebbnek és pontosabbnak látjuk a fejünkben kavargó gondolati káosznál.

Kiállok a színpadra. Mi ez? A természetesség, vagy csak a látszata? Alanyi humorista vagyok, azt mondom, amit gondolok, a véleményemet fogalmazgatom. Ha kimondom a kigondoltat, vérig sérthetek néhány nézőt.

Elég rá gondolni, s máris csak körmondatokkal jutok el oda, ahova három tőmondat is elvitt volna. A maszk működik. "Ezt szeretem magában (benned), olyan emberi (vagy)." Magamat adom, s ha mégsem, akkor is abban a tudatban beszélek. Vajon milyennek látnak? Negyvenhárom éve lépek pódiumra, mint az utca embere: ha tehetem, kockás (vagy szürke) ing, farmer, laza csuka, semmi manír. És ha épp ez az én maskarám?

Véletlen hozta maszk, mely rám olvadt, s immár levakarhatatlan. De belül még én vagyok. De: vajon ez az én egyezik azzal a hajdanvolt énnel, aki (butácska) tiltakozásból nem öltött öltönyt, szmokingot pláne? Egyezik-e avval az énnel, aki azt akarta, hogy a díszegyenruha ne különítse el a közönségtől, a mondandó pedig vonja el a figyelmet az öltözékről? Meddig tartott az eredeti megjelenés, s honnan kezdődött az erre fölhúzott maskara?
Külön elemzést kér: vajon ugyanaz vagyok-e ma is, mint a hajdani humorista? Képes vagyok-e ugyanolyan alázattal lépni a közönség elé, vagy akár ugyanavval a szerénységgel? Mennyit változtatott rajtam az ismertség? Nagy kérdés: mennyit rontott rajtam?

Megyek az utcán. Akiről látom, hogy megismer, annak előre köszönök. Meglepődik, máshoz szoktatták. Van, aki egy kézfogást kér, van, aki aláírást. Maradtam készséges, mosolygok, írok, kezet fogunk. Huszadszor is.
Századszor is. Ezredszer is. Hányadiktól kerül föl a maszk? A maszk, mely még ugyan a látszatát adja az örömnek, a kedvességnek, a közvetlenségnek, de már eltakarja az eredetit, mely akkor, azon a napon, abban a percben éppen borzasztóan unja. Nyugalomért és magánéletért kiált. Biztos, hogy az az eredeti? Meglehet, az eredeti a kedves, és ez takarja el az álarcot, mely kibírhatatlan. Honnan tudjam, hogy aki megállít, eredeti? Olyan, aki tényleg arra a percre várt, hogy kezet foghasson velem?

Jövünk-megyünk, álarcba takarózva, rejtve valamelyik énünket. Mutatunk egyet, néha egy másikat, esetleg egy harmadikat, és soha nem tudják meg, milyenek is vagyunk. És mi sem tudjuk meg, milyenek, akiknek nem mutattuk meg magunkat.

Jövünk-megyünk, megismerhetetlen ismeretlenek. És gondolatban a másikra várunk. Arra, hogy valaki mégis lehúzza a maszkot, kitárja a szívét, megmutatja az igazi énjét, hogy aztán majd mi is.
És senki nem vállalja föl. Maradunk magunknak.
Mindhalálig titkosítva.