Páros mágia

Az orwelli évben, öt évvel a halála előtt, mintegy öt évtizedes házasság után, január 15-én ezt jegyzi föl naplójába Márai Sándor: "Nincsen "rossz házasság". Minden házasság egyforma: nem rossz és nem jó: házasság." Itt akár le is tehetném a tollat, bölcsebbet nem írhatok le, mégis folytatom, a téma kibogozhatatlan, a házasság intézményének pár ezer esztendős története másról sem szólt, mint mellette és ellene érvelők vitájáról. És közben van, létezik, gyakran még működik is, épp úgy, ahogy a válás is létezik, "intézményesülve".

Azt mondják a hollandok, Hollandia azért jó ország, mert onnan bárhova el lehet menni. Talán valahogy így vagyunk a házassággal is.

Okoskodjunk még egy picit Máraival. Az Egy polgár vallomásaiban beszámol Lolával létrejött első találkozásukról. A Kurfürstendamm teaszalonjában találkoztak össze. "Az alapérzés, mely két ember kapcsolatának jelentőségét meghatározza, félreérthetetlen. /.../ Valakit meg kell ismerni, minden titkával s minden következménnyel: ez az, amit langyos és általános szóval, szeretetnek neveznek. A megismerés, a tökéletes megismerés sohasem idill... Néhány hónap múlva elvettem feleségül."

Óhatatlanul jön a kérdés: vajon minden házasság így kezdődik-e? Megismerik-e egymás titkait? Tudják-e a szerelmesek, hogy e megismerés milyen következményekkel jár? Akarnak-e törődni a "rókával", akit magukhoz szelídítettek? A szerelmesek talán épp azért, épp a miatt vesznek el, vesztik el a fejüket, mert értelmes, gondolkodó emberként (kikerülhetetlenül) hagyatkoznak az ezredévekkel előbb élt ősöktől örökölt ösztöneikre.

A férfi első pillantásra mégiscsak a megszerzendő szépséges, tehát "párzásra" kiszemelt ismeretlent látja meg abban a nőben, aki őt akkorra már rég kinézte magának, mint az egyetlen ismeretlent, aki őt utolérheti, és magáévá teheti, hogy aztán a "neki szült" gyermek(ek)kel végképp magához láncolhassa. Karinthytól tudjuk, ha egy férfi és egy nő belép egy szobába, a férfi annyira válik férfivá, amennyire a nő nővé.

Mi a csoda irányítja, készteti, kényszeríti a férfit és a nőt abba a házasságba, amelyből (talán mindketten tudják, de akkor épp másban, egymásban hisznek, és reménykednek, hogy velük nem eshet meg) később menekülnének inkább? Szerelemnek mondjuk, de benne van a vágy is, a birtoklás is, és talán az az ősi ösztön is, amely utódok nemzésére kényszerít bennünket. Márpedig civilizált énünk már nem engedi meg, hogy utódainkat szétszórjuk, inkább vállaljuk a családi kötődést és kötelezettségeket, hogy továbbadhassuk, továbbvihessék vérünket, és birtokolhassák összegyűjtögetett üveggyöngyeinket.

Márai gondolatai ismét belesimulnak az enyéimbe, amikor Loláról ír: "Szerettem? Nem tudom. Szereti az ember a lábát, a gondolatait? Csak éppen nincs értelme semminek a lába vagy a gondolatai nélkül. Nélküle sincs teljes értelme semminek. Nélküle sincs értelme semminek. Nem tudom, "szerettem"-e. Az más volt. A vesémet, a hasnyálmirigyemet sem "szeretem". Csak éppen az is én vagyok, ahogy ő is én volt."

A házasság bűvészmutatvány. Mágia. A trükk utánozhatatlan, hiszen úgy mutat meg férjet és feleséget, ahogy egymásba nőve, egymáshoz forrasztva, örökös szimbiózisban élnek együtt. Ketten azokból, akik makacsul őrzik hajdan megszerzett függetlenségüket, felségjogukat ("Vagyok, mint minden ember fenség"), miközben bármit odaadnának azért, hogy párban maradjanak.

Még egy kis Márai: "A szeretet tud fogcsikorgató önzés lenni. /.../ ...a gyönyör, ez a többlet. A testi gyönyör, aminek hőfokában kiég minden önzés."

Szavak bújnak elő, ahogy a házasságról elmélkedek: felelősség, megbízhatóság, törődés, odaadás, és érzem, tudom, mindegyik megbicsaklik egy kicsit, ha tükörbe nézve mondom ki őket. Szerencsém, hogy a képernyő nincs foncsorozva. Végiggondolom, hányszor próbáltam kitörni, kimászni, mint A homok asszonya (Abe Kobo hatalmas könyve) csapdába esett főhőse. Miközben hol a bent lét, a megszokás őrülete hajtott kifelé, hol a kint lét borzongató izgalma húzott kifelé.

Benedek Elek kisbaconi házában minden kíváncsi látogatónak elmesélik: Elek bácsi íróasztalán ma is ott van a halála pillanatában félbe maradt levél, a cikázva lebicsakló toll utolsó vonásával. Feleségével megállapodtak, bármelyikük előbb megy el, a másik utánamegy. A megözvegyült asszony sétált egyet a kertjükben, majd bement a házba, és bevette a kettejük tervéhez odakészített mérget. Két nap múlva együtt temették el őket. Aki ez után azt mondja, hogy a házasság a történelem félrelépése, az megérdemli, hogy örök életére szingli maradjon.

Egyébként pedig: a rossz, békétlen és lélekgyilkos házasságokat bontsák föl mielőbb, mert ez az intézmény nem arra született, hogy a párok egymás mellett, hanem hogy együtt éljenek. Mert (Márai szavait elferdítve): van "rossz házasság". És nincs két egyforma.
Vagy mégis igaza van?...
Vagy még sincs?...
Vagy?...